Oldaltérkép English
keresés
Maszk
 

Közösség

 
 

Önkéntesség

 

NCA

Az oldal az NCA Civil Szolgáltató, Fejlesztő és Információs Kollégiumának támogatásával jött létre 2006-ban.
 
fesztivalszovetseg
A MASZK Egyesület és a THEALTER fesztivál a Magyar Fesztivál Szövetség tagja.
 
Befogadó Szinházak Társulása
A MASZK Egyesület a BESZT alapító tagja.
 
Független Színházak Szövetsége
 

Támogatóink

Open Society Fundation
Emberi Erőforrások Minisztériuma

A IV. THEALTER U21 plusz Aperitif és Desszert fesztiválok támogatója.

Emberi Erőforrás Támogatáskezelő

A IV. THEALTER U21 plusz Aperitif és Desszert fesztiválok támogatója.
 

VisszaPszeudo-Tolnai

„a nagy művészethez is kevesebb kell
majdhogynem semmi
de az valahogy kell
azt valahogy ki kell bírni
azt valahogyan ki kellene bírni”
(Tolnai Ottó: Vinkler Madár című festménye alá)

Színházba járni, színdarabot nézni mindig egyfajta „kibírást” is jelent, illetve ezzel együtt „elbírást”, mely során magának a darabnak a birtokba vételére is sor kerül. Ez a birtokbavétel a szereplőkkel való azonosulással (amikor a néző önmaga is a történet részesévé válik), vagy – ha éppen a rendezői intenció az elidegenítés – a kívülálló, a morális véleményt hozó, ítélkező néző pozíciójából valósul meg.

A szabadkai Urbán Andrásnak és társulatának (a Kosztolányi Dezső Színház színészeinek) legújabb, A kisinyovi rózsa - avagy Manhattan címet viselő
színdarabja kapcsán – mely a Tolnai Ottót ünneplő, idén 20 éves THEALTER alternatív színházi fesztivál felkérésére készült, és az író-költő azonos című verseskötetének a szövegére épül – felmerül a kérdés, hogy a néző valóban képes-e erre a birtokba vételre, vagy pedig ezzel szemben csak egyfajta betekintést nyerhet a rendező és színészei által megkreált, pszeudo-Tolnai-univerzumba.
Ráadásul a betekintés nem vonatkozik a teljes univerzumra, hanem csak bizonyos töredékek, világ-morzsák jutnak el a nézőhöz, melyek együttesen Urbán András szándékoltan hangsúlyozott szelektív és autoratív Tolnai-olvasatát alkotják. A szelekcióhoz egyrészt az autoritás kérdése kapcsolódik – hiszen Tolnai versciklusa nem könyv formájában, minden más értelmezőtől és értelmezéstől függetlenül kerül az azt lapozó olvasóhoz, hanem a rendező által „vezényelt”, kottatartóra tett szövegkönyvből felolvasó/kijátszó színészekkel, és nem éppen az olvasó, hanem a néző elé – másrészt pedig a totalitás hiányával összefüggésben egyfajta szkepszis. Ez a szkepszis a teljes, végső interpretáció megkérdőjelezését, a művészet által közvetített világ (illetve alapvetően a világ) teljes megismerhetetlenségét tartalmazza. A néző ebből adódóan, amint közelebb kerülne, úgy akaratlanul rögtön el is távolodik ettől a sokszor kimerevített, néma és mozdulatlan tárgyak uralta pszeudo-Tolnai-univerzumtól.
Ezt erősíti az a tény is, hogy maga a Tolnai-versek felolvasása, „elszavalása” folyamatosan akadályokba ütközik. Egyszer a hátulról, a színpad mögül jövő
zörgés vagy a többi színész díszletpakolása és játéka, tevékenysége miatt zökken ki a versmondásból a színész (például a fém tábori ágyak felállítása,
összeszerelése a színpadon, a színpad közepén deszka gyalulása, vagy például a száj bevarrása, hogy ne lehessen elmondani a szöveget). Máskor pedig a különböző csörömpölések, cintányérverések, éneklések, hangtorzítások, több színész szimultán mondott beszéde teszi nehezen érthetővé, időnként teljesen érthetetlenné a szöveget. Ugyanúgy, ahogy például a deszkák mögé menekülő csupasz férfi színészek epilógusolvasását a két színésznő paint ball támadása késlelteti. Éppen ezért nemcsak arról van szó, hogy a fekete színpadon a színészek kottatartói mögül elhangzó Tolnai-szövegek a néző számára éppen csak egy pókfonál leszakítását, pillanatnyi, esetleges (ahogy sok esetben az is esetleges, hogy mit hall ki a néző a (meg)értést nehezítő zörejek mellett előadott versekből) belegabalyodást, tehát nem végső és teljes érintkezést jelentenek, hanem arról is, hogy Urbán a hagyományos versmondás, illetve az ezt működtető színház elvi lehetőségével és szerepével polemizál.
De mit is kell tehát „kibírnia” a nézőnek a szó nem pejoratív értelmében? Egyrészt A kisinyovi rózsa rizómaszerű (vagy Tolnai terminusaival élve: karfiolszerű, illetve csicsókaszerű) szövegvilágát, melynek erős képi megjelenítésére törekedetett a rendező; másrészt pedig egyfajta, a verssel, a Tolnai-univerzummal és az ebből folyamatosan kirekesztődő nézővel szembeni kegyetlenséget.
Az Urbán korábbi darabjaira jellemző „kegyetlenség” (például a csáthi 0,01mg, a Sylvia Plath-i A lány aki ugatott a Holdra, vagy éppen a Pilinszky-szövegtől eltávolodó Urbi et orbi) nem a Tolnai-szöveg által megteremtett univerzumból fakad, hanem éppen abból, hogy a rendező ennek a világnak a teljes bemutatását utasítja el, és csak tárgyakat, mozzanatokat – mint kutyának koloncot – „dob” a néző elé. Így magát az előadás lényegi alkotóelemét, a Tolnai-verset is folyamatosan „megakasztja”.
Urbán kegyetlen a színészeivel, mert lábuk elé dobja A kisinyovi rózsát, hogy azok átessenek rajta (a „Kosztolányi Dezső Színház átbukik, átesik a Tolnai
Lexikon kartonfedelén”). De kegyetlen a nézővel is, mert kizárja őt a Tolnai-világából, és az ismert, berögzült motívumok (a rózsaszín flamingó, a csipkerongyikák vagy éppen a csörgős indigó) felvonultatása ellenére is egy olyannyira Tolnaitól idegen világot teremt, melyben a tizenhárom műanyag flamingó billegése a tükörrengeteggel kialakított tóban már nem más, mint kimerevített, értékét és jelentését vesztett metafora. Urbán színészei és a szöveg előbb említett képi megjelenítései, illetve a hatásos jelenetek (például az üszkös kukorica evése, vagy a kalaptűvel átszúrt agyag-szürkeállomány) éppen ezért csak halott díszletként jelennek meg a megértéstől folyamatosan eltávolított Tolnai-szöveg, Tolnai Ottó művészete mellett.   
A művészethez, mint ahogy azt az idézett Tolnai-versrészlet is explicit kimondja. ha nem is sok, „majdhogynem (a) semmi”, de valami azért mégis csak kell. Az Urbán András által „levezényelt” A kisinyovi rózsában ez az elengedhetetlen, éppen ezért lényegi és szükséges pedig mégiscsak jelen van. Egy sajátos, nagyon is urbáni pszeudo-Tolnai-világ megteremtésével, a Tolnai-versciklus (és ezzel együtt a Tolnai-opusz) fundamentális motívumainak előhívásával és a szöveg befogadásának ha nem is teljes ellehetetlenítésével, de megnehezítésével egyrészt a művészeti alkotás kiüresedett, netalán elcsépelt ikonná való süllyesztésére figyelmezteti a nézőt. Másrészt pedig a művészet által közvetített világ töredékességét, tehát egyfajta, a megismeréssel és a megértéssel kapcsolatos szkepszist fogalmaz meg. A színdarab teljes „birtokba vétele” azért nem lehetséges, mert Urbán András rendezése mindenfajta azonosulási, illetve morális véleménynyilvánításra tett kísérletet megakadályoz és aláás. A művészetéhez szükséges „kevés” pedig nem más, mint éppen az erős hatást kiváltó, az író-költő opuszának jelentős motívumait teljesen felölelő Tolnai-versciklussal való furcsa (el)bánásmód.
Noha a szöveg uralja a teret, magát a színdarabot, mégis A kisinyovi rózsákban valójában az ezzel való küzdés, tehát a szöveg teljhatalmúságának, illetve maga Tolnai autoritásának a folyamatos kijátszása, elutasítása és ezzel együtt a versmondó színház destruálása valósul meg. Mindahhoz pedig, hogy a néző azzal a tapasztalattal, illetve annak az esztétikai-morális parancsnak a tudatában hagyja el a színháztermet, hogy a műalkotást (és ebben az esetben Tolnai versciklusát) ne taszítsa statikusságba, azaz lényegét ne merevítse és ne kényszerítse bele bizonyos „súlyos” vagy „kevésbé súlyos” halott fogalmakba,
abszolút és végső jelentésekbe, mindehhez tehát a nézőnek el kell és ki kell bírnia Urbán Andrásnak és színészeinek a Tolnai-szöveggel, valamint magával a Tolnai személye körül kialakult írói kultusszal való „kegyetlen elbánását”.

Bencsik Orsolya
Az eredeti cikk megjelent: Irodalmi Jelen, 2010. 05. 22.

Bencsik Orsolya 1985-ben született Bácstopolyán. Jelenleg Szegeden él, ahol az SZTE BTK végzős filozófia-magyar szakos hallgatója. Publikált a Hídban, a Symposionban, az Irodalmi Jelenben, a Kilátóban, a Vár Ucca Műhelyben és az Árgusban. Az év novellái 2008 antológia szerzője. Kékítőt old az én vizében című bemutatkozó kötetéért 2009-ben megkapta a Sinkó Ervin Alapítvány díját.
 
 
  Látogatók száma: KÜLDÉS E-MAILBEN NYOMTATÁS VISSZA A LAP TETEJÉre
  maszk@maszk.hu Adatvédelmi elveink Impresszum MASZK 2006