Metanoia Különítmény a Trafóban: Túlment (Harminc méter)
Nincs mentség, a Metanoia nevű színházi csoport
(Különítmény, mondják magukról harcosabban ők) nem része kis hazánk még kisebb
színházi közéletének. Nem nagyon ismerik, nem nagyon beszélnek róla, tagjai
ritka vendégek a Ráckertben vagy más, szabadon párhuzamos közéleti-kulturális
fórumokon. Éppen ezért nem kritikát szeretnék írni róluk; ennél egyszerűbb, ám
csöppet sem szerényebb feladatot tűztem magam elé: a népnevelést. A
prédikálást. Hogy aszongya: emberek! Menjetek utánuk, keressétek meg őket, és
nézzétek meg, amit játszanak. Szegediek - ha a világ közepéről (Pest) indul az
ember, akkor is csak két órát kell vonatozni értük. És ha a világban van/volt
is néhány ilyen színház, a látóhatáron belül biztos nincs. Ehhez mániákusokra
van szükség, az éjszaka szerelmeseire, hisztérikus perfekcionistákra, együgyű
álmodozókra. De térjünk a tárgyra.
Vagy kilenc éve tartották első előadásukat, azóta hat
premierjük volt (Eszme-idő, ´91; Balgák kertje, ´92; Átkozott történet, ´94;
Öregek otthona, ´95; Védett állatok, ´97). Előadásaik nem változnak: mondjuk
inkább egyre tökéletesebb formában igyekeznek megragadni ugyanazt. A Túlment
(Harminc méter) is radikális megjelenítés és egyszerű, végső bölcsességek
együttese. A darab, mint az eddigiek is, önálló életet élő, lebegő, mozgó
tárgyakból (lámpácskák, lángocskák, gépecskék, babakocsik, madarak, sínek,
görgők, fémkeretek, óriási háromszögek és kockák), minden pillanatot ki- és
betöltő zenei montázsból (melyben Bach és Laibach fedi el egymást) és kb. tíz
színészből áll. Az összetevők nagyjából egyformán fontosak, és ez - mármint
hogy a színész nem feltétlen főszereplője az előadásnak - némi kétséget is ébreszthet.
Ha elvekről volna szó, én is azt mondanám, nem szeretem az ilyet. De a színház
inkább gyakorlat, így aztán nekem sem kell következetesnek lennem: ezt
szeretem. Legfeljebb nem színház, amit játszanak, hanem inkább megelevenedett
szoborcsoport, bőven mintás faliszőnyeg.
A többnyire fehér ruhában, kötényben, köpenyben,
kezeslábasban játszó - és szokatlan intenzitással jelen lévő - alakok alig
azonosíthatók. Arcuk helyett valami fehér gázálarcféleséget viselnek.
Felbukkannak a mindent beborító sötétből, a színpadot betöltő masinériák közül,
aztán újra visszaolvadnak bele. Nem állnak meg egy pillanatra sem, közelebbről
meg nem határozott belső kényszer hajtja őket. Dolgoznak talán, és akkor ez egy
gyár: futurisztikus pékség vagy maga a pokol, és ők a szakmunkásai.
Álomképekben járunk; valaki zavarba ejtő őszinteséggel tárja fel azt, amivé a
fejében válik a világ. A végső kontrasztokat; a fehér ruhás arctalanokat az
éjszakában; a háborúzó, gyűlölködő, dolgozó, politizáló ember-masinériát és azt
a néhány egyszerű szimbólumot, ami néha megakasztja az előadás hihetetlen
kiszámítottsággal forgó gépezetét, és varázslatos spontaneitást (és vele
humort) csempész a színpadra: pelenkát, gólyát, illatosan füstölgő kéményű kis
házat, bájos kis budit, reményt és hajnalt. (Kísérlet címfejtésre: az eltévedt
gólya visz talán egy újszülöttet a Remény u. 4. helyett a közeli Hajnal
utcába.) Ezekben a közjátékokban a fehér ruhák helyett ócska posztókabátok,
félretaposott bakancsok jelennek meg, és velük igazi maszktalan, emberi arcok -
a kiszolgáltatott egyszerűség. Az arcokkal, az alakokkal néhány szó is jár: egy
lazán szerveződő, alig kivehető történettöredék. A Metanoia korábbi
produkcióiban bőven hallhattunk szöveget is: főleg Hamvast, Weörest idéztek. A
szereplők ezúttal inkább hallgatnak, de ezzel a néző is, a társulat is nyer, és
csak közelebb kerül az ihlető mesterekhez.
Ezer részletből áll össze az előadás. A szinte folytonos
sötétben a pásztázó reflektorok sugara kiemel ezt-azt, de a cikázó szemű néző
mindenképpen sok mindenről lemarad: tehát mindenki más-más mozaikot rakhat
össze magának. A végeredmény többnyire mégis ugyanaz lehet. Itt úgysincs
fejlődés vagy változás: kezdetben éppen annyit tudunk, mint a végén. A Metanoia
színháza nem előre halad, hanem befelé. Az előadás sűrű szövete állapotot,
végállapotot mutat meg, és saját szembeszegülését mutatja fel. A végállapot
hideg és kiábrándult, a vele való szembeszegülés pedig szégyentelenül érzelmes
és naiv: ízlés szerint ítélhetjük bölcsességnek vagy giccsnek. A végletes
gonoszság és a totális jóság között nincs átmenet, fekete van, meg fehér van.
Végül megint fekete és a kyrie eleison.
Deutsch Andor
Metanoia Különítmény: Túlment (Harminc méter); írta,
rendezte, látvány stb.: Perovics Zoltán; játsszák: Benkó Szabolcs, Bulatovic
Gabriel, Ferenczi Ernő, Francia Gyula, Jenei János, Képes Gabriella, Kiss
Attila Etele, Schwimmer Péter, Tóth Balázs; ruhák: Bánki Róza
A cikk a
Mancs archivumában.