Oldaltérkép English
keresés
Maszk
 

Közösség

 
 

Önkéntesség

 

NCA

Az oldal az NCA Civil Szolgáltató, Fejlesztő és Információs Kollégiumának támogatásával jött létre 2006-ban.
 
fesztivalszovetseg
A MASZK Egyesület és a THEALTER fesztivál a Magyar Fesztivál Szövetség tagja.
 
Befogadó Szinházak Társulása
A MASZK Egyesület a BESZT alapító tagja.
 
Független Színházak Szövetsége
 

Támogatóink

Open Society Fundation
Emberi Erőforrások Minisztériuma

A IV. THEALTER U21 plusz Aperitif és Desszert fesztiválok támogatója.

Emberi Erőforrás Támogatáskezelő

A IV. THEALTER U21 plusz Aperitif és Desszert fesztiválok támogatója.
 

VisszaIndiában fesztiválozott a Brecht

Január 16. és 23. között Indiába, Delhibe utazott a Kosztolányi Dezső Színház, hogy részt vegyen a 13. Bharat Rang Mahotsav fesztiválon, amely Ázsia legnagyobb és legelismertebb színházi seregszemléje. A Szabadkáról az ázsiai metropoliszba érkező Urbán András Társulata a Brecht – The Hardcore Machine című darabját vitte magával a 15 napig tartó, közel nyolcvan előadást felvonultató fesztiválra. Nem csak a fesztiválmeghívás, de az utazás is meghatározó élmény volt a társulat számára. Kihagyhatatlan lehetőség és élmény annak ellenére, hogy a színház most nehéz helyzetben van.

A rendezvény szervezője a National School of Drama, amely típusát, területét és rendszerét tekintve az egyetlen színházzal és társművészetekkel foglalkozó ilyen jellegű oktatási intézmény az országban. A fesztivál az ázsiai színházat volt hivatott a létrejöttekor fejleszteni, de már tíz éve külföldi társulatokat is vendégül látnak. Az idei évben az ázsiai színházak mellett felléptek kanadai, olasz, francia társulatok is. A szabadkai Kosztolányi Színház egyik színművésznője, Erdély Andrea, amikor egy tréningen járt Japánban ott találkozott az Indiából érkező résztvevőkkel, akiknek mesélt a társulatról és az előadásokról. A személyes kapcsolatot intézményi követte, a fesztivál szervezői megkérték a színház előadásainak anyagát, amelyet már a meghívás követett.
Urbán András, az előadás rendezője, a színház igazgatója mesél a fesztiválról, Indiáról, az útról.

Az előadásunk azok közé tartozott, amely már napokkal a fellépésünk előtt a teltházas bemutatók listáján volt. Több színhelyen zajlottak az előadások. Ahol mi játszottunk ott a nézőtér 350–400 férőhelyes volt, ami azért is szokatlan számunkra, mert a mi előadásunk kamara-jellegű, eredetileg 30–40 embernek játsszuk. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen nagy távolságok voltak a játszók és a befogadók között, ennek ellenére nem veszített intenzitásából, így is működött. Vállaltuk ezt a helyzetet, hiszen a fesztivál nem tudta volna megengedni magának a kevés nézőszámot. A korrekció annyi volt, hogy kihangosítottuk, azonban már itthon is így játsszuk, azért, hogy a zörejek, a hangok jobban átjöjjenek.

A keleti színházat csak a tradicionális oldaláról ismerő szemlélő azt gondolhatja Brecht abszolút európai egy ázsiai fesztiválhoz.

A színházi emberek pontosan tisztában vannak azzal, hogy kicsoda Brecht és mi a brechti színház, hiszen ők is játsszák a darabjait, főleg, annak köszönhetően, hogy a Brecht-darabok kifejezetten erős szociális problémakört is felölelnek. Azt hiszem, az indiai Brecht-rendezések főleg a brechti szociális tematikát domborítják ki. A mi előadásunk európai szemmel is más, mint az általában megszokhatott brechti színházak, mert nem is egy mesét mesél el és nem is epikus színház. Ugyanakkor nagyon is brechti elemekre épül – az elidegenítésre, vagy az elidegenítés különböző módozataira, amit a színházi szakemberek ott is felismertek. Azt gondolom, hogy az ő színházi szcénájukban nem létezik pont ilyen vagy ehhez hasonló. Tapasztalatom szerint ott van egy olyan modern színház, amely valamilyen értelemben az angol és az európai színházra épül, vagy afelé húz – mondjuk, ez lenne a modern-klasszikus színjátszás – ez is valamennyire elszakad a valóságtól, kicsit színház a színházért, de nem az avantgárdot jelenti. Ugyanakkor létezik a tradicionális színház (az epikustól a táncszínházakig), ami szintén el van szakadva a valóságtól. A beszélgetések során elhangzott, hogy a Mahábháratát a mai átlagos indiai ember sem érti, aki nem rendelkezik előtudással, szakmai tudással. De Brecht, és a mi előadásunk is arra törekszik, hogy egyetemes és emberi legyen elsősorban. Úgy éreztük, hogy ezt meg tudta látni benne a fesztivál közönsége.

Kapott a társulat visszajelzést?

Az előadás után sokan oda jöttek hozzánk, jórészt fiatalok, olyanok, akiknek valamilyen módon tetszett az előadás, vagy megérintette őket és ezért beszélgetni akartak velünk. Ugyanakkor érződött egy – szó szerint – változtatásra vonatkozó igény, ami nagyon tisztán megfogalmazódott. Az egyik fiatal beszámolt arról, hogy az egyetemen, az órán szóvá tette a rendezőjének, miért csinálnak csupán olyan darabokat, amelyek egy színház szempontjából fontosak ugyan, ám őt mégis a saját élete érdekelné, azok a problémák, amelyek körül veszik. Félelmetesen jó felismerés volt: ahol van egy generáció, amely ezt már artikulálni tudja, ott várható, hogy valamilyen fontos dolgok történnek.

Miért pont a Bertolt Brecht Buckowi elégiáira épülő előadást választották a fesztivál szelektorai?

Egyrészt Brecht miatt, másrészt ez a legkevésbé nyelv-függő előadásunk. Egy szerbiai színház, amely magyarul játszik angol felirattal; ott is multi-kulti őrület van, mindez nem idegen a számukra.
Az indiai színházban nem jelenhet meg meztelenség a színpadon, egy meztelen női hát is egy olyan helyzetet tud előidézni, amivel a néző nem tud mit kezdeni, zavarba jön. A darabban egy meztelen férfi test és félmeztelen női testek jelennek meg. Hiszen minket nem zavar az, ha ez a közönségnek kicsit zavaró, kellemetlenül érzi magát, mert ez is megérinti őket. Ezt kompenzáltuk, nem voltak teljesen meztelenek a színészek. Vállaltuk ezt a kis elkendőzést. Azonban volt bennünk feszültség, egy bizonyos pillanatban úgy nézett ki ebből botrány lesz. Nem akartunk megsérteni senkit, mert nem a kultúrák sértegetéséről szól a színház. De nem történt botrány. Nem okozott mindez extra feszültséget, felháborodást. Akkor rájöttünk itt nagyon sok olyan elem van, amivel valakinek valami baja volt.

Hogy nézett ki a fesztivál felépítése?

Általában az volt a gyakorlat, hogy miután lement az előadás a következő napon tartották a Meet the Director elnevezésű nyitott fórumot. Mivel nekünk egy külön programunk volt ezért a mi esetünkben két nap múlva került erre sor. Ami jóleső volt, hogy valamelyest érdemben tudtunk beszélgetni az előadásról. Körülöttünk ültek az iskola diákjai. Az egy érdekes helyzet, hogy olyan emberekkel beszélgetsz ott, akik pontosan tudják, hogy hol van Szerbia és Magyarország, sőt azt is, hogy Erdélyben élnek magyarok, ugyanakkor vannak nagyon komoly emberek, akik megkérdezik, hogy Szerbia a volt Szovjetunió egy része-e, vagy az USA-é, tehát a világ így néz ki a számukra, ez a két pólus látható. A beszélgetés során kiderült, ismerik a magyar filmet, természetesen ismerik Brecht életművét, ezek nagyon jó és kedves beszélgetések voltak.

Milyen kapcsolatokat sikerült kiépíteni?

Fontos, hogy a mi ott tartózkodásunk pont egybeesett Min Tanaka (japán tánc- és performance-művész – a szerk.) fellépésével, így beszélni tudtunk vele a Desiré Fesztiválról (a Kosztolányi Színházban zajló és szervezett nemzetközi feszt – a szerk.) és azt követően, a jövő télre tervezett közös projektről. Az indiai részről voltak már személyes kapcsolatok, ahogy említettem, amelyeket megerősítettünk, többféle együttműködési lehetőség vetődött fel. A szervezőkkel, ottani színész-rendezőkkel, elkezdtük az egyeztetést, mert a Desiré Fesztiválra kimondottan szeretnénk valamilyen indiai vagy keleti programot hozni.

Megtudott a társulat nézni más előadásokat?

A fesztivál elég bonyolultan működött ezért túl sok előadást nem tudtunk megnézni, illetve folyamatosan dolgunk volt a Brechttel.
Azt nem mondhatom, hogy mély betekintést nyertünk az indiai színházba. Azok az előadások, amelyeket sikerült megnézni nem hasonlóak ahhoz, ahogyan mi a Kosztolányiban a színházról gondolkodunk, illetve többet kellene kutakodni, mélyebbre ásni az indiai színházművészetben, hogy a lényeghez eljusson az ember. Emberileg és művészileg nagyon fontos volt ez az öt-hat nap. Folyamatosan, a munkánk mellett, mozgásban voltunk, kommunikáltunk az emberekkel. Elutaztunk Vrindavanba, Krisna születési helyére például, amely egy középkori város jegyeit őrzi a mai napig, így lehetett beleszakadni mindennek a pozitívumába és borzalmába.

Akik ott járnak azt mondják India egyszerre a pokol és a menny.

India csodálatos, bizonyos értelemben megfoghatatlan, egymás mellett van a pokol és a menny. Egy szellemi tisztaságot, odaadottságot látsz, ugyanakkor egy – szó szerint – furcsa nyomort, számunkra egy nagyon furcsa higiéniai elképzelést a világról. De ezt pár nap után el tudod fogadni. Természetesen néhány napnyi tapasztalat alapján, nem tudok komolyabban beszélni Indiáról. Az emberek között ugyanúgy találsz haszonlesőket, ki akarják tisztítani a cipődet, akár még a füled is, de olyanokra is rátalálsz, akik egyszerűen csak jól érzik magukat, hogy egy külföldivel kapcsolatba léphetnek.

Ahogyan Delhiben működik a közlekedés, az számunkra szinte felfoghatatlan, teljesen más erről az elképzelésünk. Azután rájössz arra, hogy mindez: a tömeg és az őrület, a lassabb ügyintézés – ahogyan a fesztivál szervezésében is – valami különös nyugodtságot eredményez. A hatalmas tömeg valamilyen szabályok alapján működik, ezek nem egyetemes szabályok, mintha minden ember rendelkezne egy saját kis szabályrendszerrel.

Vrindavan félelmetes élmény volt, ahol ismeretségünknek köszönhetően sikerült bejutni olyan szellemi helyekre, ahová lehet egyébként nem tudtunk volna belépni. A kolostoron belül valóban kellemes. Csodálatos az a tisztaság, a nyugalom. A település több ezer éves, folyamatosan omlik össze, mállik, romos. Minden ajtó egy ashramot, templomot, kertet rejt. Abban a pillanatban, ahogy kilépsz a kapun már azt látod, hogy szó szerint az utcára folyik a szenny. Szabadon élnek az állatok, az emberek vannak ketrecekben, hogy a majmok ne telepedjenek rájuk, mert annyi a majom akárcsak nálunk a veréb.

Egy szerzetes vezetett bennünket körbe a városon. Délben elindultunk és este kilencig egyfolytában a cipőnkből bújtunk ki, hogy szertartásokat látogassunk. Este megtörtént, hogy egy ismerőse behívta a gurut a lakásába és minket is invitált. Beléphettünk egy félelmetesen szegény, a mi szemszögünkből egészségtelen, vizes falú, kicsi szobába, ahol egy négytagú család lakott és a kisfiú éppen az anyukájával a leckét írta. Ahogy ott ültünk, próbáltunk illedelmesen mosolyogni. Erős emberi tisztasággal találkoztunk, a szegények boldogságával. Nem tudtuk elutasítani sem a teát sem a süteményt, ami nyilván nagy érték a családnak. Fontos élmény volt, hogy bejuthattunk valakinek az otthonában. Színésznőnk azt súgta kollégájának, hogy ez az igazi otthon. Mert azt érezhettük ez tényleg az otthonuk, ami valóban létezik ott bennük, ahogyan az az öröm is, amellyel minket vendégül láttak.

Igyekeztünk úgy programot találni, hogy az emberek közé kerülhessünk. Állandóan mozgásban voltunk, hogy érjenek bennünket hatások. Ugyanúgy program volt a kortárs galéria megtekintése, mint a piac. A szervezők a diplomata negyedben biztosítottak nekünk szállást, ahonnan nem tudtunk a „valódi” életbe keveredni, míg amikor plusz két napot egy olcsó diákszállóban töltöttünk a mindennapi élet központjában voltunk és azt nagyon élveztük. Fontos volt, hogy élményekhez jussunk. Én Indiáról nem tudok mesélni hat nap alapján, de ennyi idő is elég ahhoz, hogy valami fajta pofont kapjon az ember. Lehet, sokan azért szeretnek bele, mert ott hirtelen elkezdenek a valóban fontos dolgokról gondolkodni, vagy éppen megszűnnek ezeken gondolkodni.

Habár az utazás egy szellemi löket volt, természetesen ettől nem készítünk indiai előadást. De mindenképpen nagyon fontos élmény. Fontos momentum, amikor egy olyan kultúrával találkozol, ami teljesen más, mint a tiéd.

A Brecht – The Hardcoremachine volt az első előadás, amelyet négy éve ezzel a csapattal készítettem. Már a körülmények is csodálatosak voltak számunkra, amelyek között létrejött, hiszen Berlinben készíthettük el, többször tudtunk kiutazni vele oda. Játszottuk Pesten, Zágrábban, Belgrádban, Stuttgartban, Debrecenben, a Bitefen, az Infanton. Nagyon büszkék vagyunk az egész útra, habár az útiköltség jórészét nekünk kellett előteremteni és most nehéz helyzetben van a színház.

Kérdésünkre, hogy miért van nehéz helyzetben a színház Urbán András, az intézmény igazgatója elmondta, hogy késnek a beígért pályázati támogatások és ez miatt a színház nem tudja a tartozásait törleszteni. A novemberben megrendezett és a széles szakmában, úgy a Balkánon, mint Magyarországon nagy elismertségnek örvendő Desiré fesztivál költségeit is fedezniük kell.

Brecht – the Hardcore Machine című előadásról. Az Urbán András Társulata előadása. Szereplők: Mészáros Árpád, Mikes Imre Elek, Erdély Andrea, Béres Márta. Mozgás: Varga Heni. Zene: Mezei Szilárd. Látvány (díszlet és jelmez): Varga Tünde. Műszaki felelős: Úri Atila. Rendező, dramaturg: Urbán András. Támogató: Bipolar – Német-magyar kulturális projektek. Koprodukciós partnerek: MASZK Egyesület, ACUD Theater, Kosztolányi Dezső Színház.

Az előadás nem színdarab. A posztdramatikus színház az irodalmi dráma következménye.
A Brecht-The Hardcore Machine arról szól, hogy egy fiatal munkáslány, mielőtt kilakkozná a körmeit, felemel egy odavetett munkáskesztyűt, és ekkor belép az ideológia és a testiség csodálatos világába.
Az előadás próbafolyamata során a színész csak tetsként létezik. A test cselekszik. A cselekvés akció. A fizikai akció drámai, történeti tartalmakat jelenít meg. Itt lép színre a drámai színész, aki végrehajt, játszik.
Munka. Éhínség. Szex. Hatalom. Szórakozás.
Class struggle is not dead.

gém
Az interjú eredetiben olvasható a VMMI oldalán.
 
 
  Látogatók száma: KÜLDÉS E-MAILBEN NYOMTATÁS VISSZA A LAP TETEJÉre
  maszk@maszk.hu Adatvédelmi elveink Impresszum MASZK 2006