Martin Sherman monodrámája Rose életén keresztül éles rajzú portrét tár elénk a 20. századról is, amelyben minden megváltozott, kivéve az erőszakot - iróniával, nevetve azonban a legsúlyosabb helyzet is könnyebben elviselhető.

„Az ember egy hétig üldögél egy fapadon, nevet, sír, vitatkozik, és közben emlékezik a halottakra, sokat eszik, sokat fecseg, végül egész belesajdul a feneke, és mindez arra való, hogy emlékeztessen bennünket:egyazon néphez, fajhoz és kultúrához tartozunk, amely kultúrának a lényege a sajgó fenék, a panaszkodás, a heves vita, a nyughatatlan elme, a menekülő elme és az atomként fölrobbanó elme, bár az atomot még most sem értem, de hát megváltoztatta az elmúlt századot, azóta nem olyan a világ, mint azelőtt volt.”

Rose végigélte a huszadik század borzalmait, a háborút, a varsói gettót, az Exodus utasainak kálváriáját, eltemette és meggyászolta a családját, a férjét es gyerekét.
És most újra gyászol:
Rose süvet ül.
A gyász az emlékezés ideje, de Rose nem szívesen emlékszik: túl sokat élt,túl sokat látott. Szeretne megszabadulni a fejében élő képektől - ezért elmeséli, megosztja velünk élete fontos pillanatait, minden fájdalmat, örömöt es szerelmet. Humorral átszőtt, szívet melengető meséje megkapó jiddis Odüsszeia, amely élni akarásról, bölcsességről és emberi hitről tanúskodik.

A Rose ősbemutatója 1999-ben volt a londoni Nemzeti Színházban.

„A Kossuth- és Jászai Mari-díjas Vári Éva száz arcát mutatja meg ennek az életigenlő asszonynak, aki szívós kitartással és csöndes türelemmel éli meg a sorsát. Ebben nagy segítségére van az a jellegzetes, bölcs zsidó filozófia és humor, amely át- meg átszövi a világképét a borzalmak közepette is.
Rose hívő, de nem vakbuzgó, hagyománytisztelő, de egyben reálisan gondolkodó, perlekedik az istennel, de ha nem ért egyet, a maga fajtájával is. Szereti, és nem szégyelli az érzéki örömöket, mindezzel együtt nagyon tiszta és emberi.”
Muzsay András: Amikor süvét ültünk Rose-zal, infovilag.hu





"Vári Éva a megannyi tragikus kanyarral terhelt történetet egyszerűen magára, színészi énjére szabja. Monodráma esetében az ilyesmi persze természetes, de itt ideális eset van: „középen” találkozik a két figura. Vári szigorúan szilárd alapként használja nemcsak a Rose-t minden viharból tovább menekítő életösztönt, hanem azt a belső rezignációt, amely tompítja a tragikus felhangokat, és derűt lop az emlékezésbe. A monodráma előadásának kulcsa ugyanis az egyensúly, illetve az érzelmi alapozás: ennek az asszonynak evidencia az élet, amelyet megannyi halál szegélyez. És ugyancsak alapvető az a magány, amely – család ide vagy oda, kötődés ide vagy oda – ezt az asszonyt mélyen egyben tartja; barátságban él saját magányosságával, melynek gyökerei az ukrajnai gyerekkorba nyúlnak vissza."
Csáki Judit: Élni és emlékezni, revizoronline.com


Interjú Vári Évával