Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényének színpadi változata angol nyelven, magyar felirattal

előadja: Jake Goodman
fordította: Tim Wilkinson
rendezte: Barbara Lanciers

A Kaddis a rituálé, a veszteség és a kínzó belső konfliktusok egyfajta felfedező útja, melyben a sarokba szorított ember egy kudarcot vallott házasságban soha meg nem született gyermeke hiányát siratja – miután mantrája mindvégig az volt, hogy nem segíthet gyermeket olyan világra, ahol a holokauszthoz hasonló borzalom megtörténhet. A főszereplőt kísértő vágyakozásból és megbánásból a legékesszólóbb belső monológ alakul ki, amelyet a holokausztról valaha írtak.

A holokauszt-túlélő Kertész Imre 2002-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, ma Európa-szerte ünnepelt szerző; műveit azonban kevésbé ismerik az Egyesült Államokban. „Amikor 2005-ben először olvastam a Kaddist, magával ragadott a szöveg nyers bátorsága. Nem lehet nem észrevenni egyetemes, regionális, és sajátosan magyar kontextusát. Kertész szavai ma érvényesebbek és fájdalmasabbak, mint valaha.” - mondja a darab rendezője a magyar származású Barbara Lanciers.

Az előadás intim térben játszódik. Jake Goodman egymaga áll a földdel borított, háromszor három méteres játéktérben. "Kertész perzselő szövegével közvetlen párbeszédet folytatni a közönséggel, ilyen intim térben, az ő szülőföldjén – ez életem egyik legfélelmetesebb művészi kihívása. De ehhez a szöveghez kell a bátorság. Mindannyiunk részéről." – vélekedik a darabról az előadó.

Az előadás a LABA (Laboratory for Jewish Culture), a New York-i 14th Street Y és a baltimore-i Center for International Theatre Development támogatásával jött létre. A magyarországi vendégszereplések partnerei a Füge Produkció és az Orlai Produkciós Iroda.





Kertész Imre beszéde a Nobel Banketten, 2002. december 10-én

Manapság a holocaust globalizációját, felhígulását tapasztalhatjuk. A holocaust-túlélő, aki Auschwitzot az átélt szenvedésen keresztül ismeri, mindezt a számára kijelölt távlatból figyeli. Vagy hallgat, vagy interjút ad a Spielberg Alapítványnak; elfogadja az ötvenévi késéssel beígért jóvátételt, vagy ha prominens, beszédet tart a Svéd Akadémián.
És felteszi a kérdést: mit hagy maga után, milyen szellemi örökséget? Gyarapítja-e szenvedéstörténete az emberi tudást? Vagy csupán tanúja volt az emberi lény felfoghatatlan lealjasításának, amelyből semmilyen tanulság nem vonható le, és amit minél gyorsabban el kell felejteni? Én nem így látom. Továbbra is úgy vélem, a holocaust az európai civilizáció nagy traumája. És egyre inkább élet-halál kérdéssé válik, hogy ez a trauma, mint kultúra vagy mint neurózis, építő vagy romboló formában él-e majd tovább az európai társadalmakban.
De ez már a jövő döntése, amibe nekem aligha lesz beleszólásom. Én azon iparkodom - ami tán mégse merő önámítás -, hogy elvégezzem az egzisztenciális munkát, melyet mint Auschwitz-túlélőre kötelezettségként rám róttak. És tisztában vagyok azzal is, hogy privilégiumban volt részem: láthattam egy rettenetes század igazi arcát. A Gorgon szemébe néztem és mégis folytathattam életemet. Ugyanakkor tudtam, hogy soha nem szabadulok a látványtól, rabságban tart az az ábrázat. Az évtizedek során egymás után elvetettem egy megtévesztő szabadság megtévesztő jelszavait, mint például „megmagyarázhatatlan történelmi kisiklás”, „nem racionalizálható jelenség”, és az ehhez hasonló tautológiákat. Olyan emberek gesztusai ezek, akik a csetepatéktól inkább távol tartják magukat. Soha nem engedtem az önsajnálat kísértésének, de talán az igazi magasztosság, az isteni éleslátás vonzásának sem. Bár kezdettől fogva tudtam, hogy kegyvesztésem nem pusztán megalázásból állt; rejtegetett megváltást is, ha csak elég bátorság volna szívemben, hogy el is tudjam fogadni a megváltást, ezt a furcsamód kegyetlen kegyet, és egyáltalán felismerjem ebben a könyörtelen formában. És ha most megkérdeznek, hogy ma még mi tart itt a Földön, mi tart még életben, habozás nélkül azt felelem rá: a szerelem.
(Angolból fordította: Sanders Iván)

Interjúk a rendezővel itt, itt és itt.

www.kaddishplay.com