A két május végi, szegedi fellépés után ez volt a harmadik közönség előtti bemutatás, amely ebből kifolyólag a Work in Progress III. alcímet kapta, azaz a munkafolyamat harmadik, valószínűleg nem végső stációjával szembesülhettünk.

Négy mikrofon, egy hokedli, egy lámpa, egy bölcsőszerű fél hordó és négy ember a színpadon. Két nő és két férfi. Semmi más. Vagyishogy nincs is szükség semmi másra, ha sikerül kifejezni a kifejezhetetlent. Óriási tér egy magányosan üldögélő, álldogáló, térdelő ember számára, akit a nézőtér vagy a színpad három pontjáról vallatnak. Záporoznak a kérdések, egyre kellemetlenebbek, egyre elviselhetetlenebbül lemeztelenítők. A határozott, kigondolt mondanivaló megdől, az irányítás kicsúszik a beszélő (immár vallatott) kezei közül, és a kérdező lelkiismeretszerű felülemelkedése elkerülhetetlen. A fiatalkori történések folyományaként felerősödő frusztrációk és gátlások sorozatban válnak szembeötlővé, közel a felismerés, amikor a mélyen a múltba zárt emlékekből kiszüremlik a pillanatnyi élet kerékkötőinek feloldásával egyidejűleg történő megvilágosodás lehetősége, az elme harcol, és a mind kellemetlenebb helyzetben szinte csak a szellempalack zárva tartásán ügyködik.

Négy ember (Béres Márta, Erdély Andrea, Mészáros Árpád és Mikes Imre Elek) játéka ez, amelyben a legrosszabb rémálmok előidézése is cél és eredmény lehet, amiből a felébredés sem kellemes, a lidércnyomásos rossz közérzet megmarad. A kimondott vágyak, a szexualitás különböző formái iránti fokozott érzékenység, a verbális agresszió a társadalomrajz és társadalombírálat ideiglenes határvonalán húzódik meg, és ez a mezsgye egyik pillanatról a másikra tolódik oda-vissza, kimond és visszavon, rokonszenvet ébreszt, a következő mozzanattal viszont visszafordíthatatlannak tűnő ellenszenvvé aljasul.

Kezdődik a megtisztulás, lemossák a kimondott szavak után maradt lepedéket

A színpad csupaszsága párosul a zenétlenség sivárságával, a tettek és a szavak az emberi gyarlóságot keményen, olykor kíméletlenül levetkőztetik, szemünk elé tárva a lélek és a szellem dantei köreit, gyűrűit és bugyrait, amelyek erős, ragadós hálót szőve fogva tartják a kitörni vágyót. Tükörbe nézni, és onnan látni az éktelenkedő foltokat, megrázkódni a kimondottak súlyosságától, rögeszmésen keresni a kiutat magányból és kilátástalanságból - ezek is a létszemlélet színpadi mondanivalóvá formált elemei, amelyek kitárják az ajtót a folyton elhessegetett, de létfontosságú ideák előtt. Igazság és őszinteség nélkül ugyanis semminek nincs értelme, legyen bármennyire fájó vagy nevetséges akár.

A darabot legközelebb a szegedi Thealter International Szabad Színházak Nemzetközi Találkozó záróelőadásaként láthatjuk július 22-én, ahol már valószínűleg végleges formában kerül bemutatásra. Szabadkán, a Kosztolányi színházban pedig az új évad kezdetén, szeptembertől kerül repertoárra.

TÖRÖK Arnold

Fotó: Molnár Edvárd

A cikk eredetije a Magyar Szó online 2007. június 13-ai számában, a Művelődés rovatban található.