Hozzávetőlegesen a kilencvenes évek elején az egyik társulat úgy döntött, hogy új művészetet tanul: tagjai fokozatosan felhagytak a saját előadások készítésével, és inkább a többieket menedzselték, azután amikor rájöttek, mekkora szükség van rájuk, teljes erővel elkezdték ebben a műfajban megvalósítani magukat. Lobbyztak, politizáltak, pályáztak, szerveztek, és ettől kezdve lírai önmagukat szerelmes színpadi dialógusok helyett inkább különféle kulturális potentátok előtt előadott monológokban teljesítették ki.

Mindehhez tudni kell: Szeged

üres város,

és vezetői (az egyetemé és a városé egyaránt) pusztán a történelmi tradícióhoz való ragaszkodás okán is igyekeznek megakadályozni, hogy bárki egy kis életet vigyen bele. A magát MASZK-nak nevező társaság azonban nem adta fel, a világra egyre sértődöttebben azóta is próbálkozik: színházi könyveket adnak ki, vendégjátékokat szerveznek, menedzselnek, küzdenek, lopogatnak, csalogatnak, és már nyolc éve nemzetközi színházi fesztivált szerveznek, amelyet -régi nóta - a nézőkön kívül senki nem akar. Ennyit a heroikus múltról.

A jelen pedig a nyolcadik fesztivál, nagyjából egy időben a kapolcsi eseményekkel, hiszen az önmagára adó ember csupán választásai megmásíthatatlan merészségében teljesítheti ki magát. Árnyékban harmincöt fok, a sörtől csak ragadósabb lesz az ember, de azért mindig újra megpróbálja, a strandokat ellepte az áradás, bár a nudisták még kitartanak, valahol a város mélyén Haumann Péter egy molnár-haknival arat, és a rekkenő hőségben még a híres szegedi szúnyogok is csak úgy ímmel-ámmal harapnak nagyokat a járókelőkbe.

Idén először történt meg, hogy a fesztivál színhelyein (egyébként üresen álló régi zsinagóga, kisszínház, egyetemi klub, rég elhagyott szálloda kibelezett bálterme) nem kellett komoly küzdelmet folytatni a jegyekért. A közönség, hogy úgy mondjam, együtt rutinosodott a szervezőkkel. A hősi időkben még hajnali háromig várta egy előadás órákat csúszó kezdetét ("már csak egy reflektorkábel kell, és kezdünk"), manapság már azt is megengedi magának, hogy egyszerűen ne jöjjön el. Ez persze, ha nagyon akarjuk, jó jel is lehet. A nagyérdemű idei középlagymatag érdeklődését az is magyarázhatja, hogy nyolc évre volt szükség ahhoz, míg mindenki elhitte: a fesztivál van, és visszatér, nem kell sietni, egy mulasztás sem visszavonhatatlan, amit valaki idén ellustázik, azt jövőre könnyedén pótolhatja.

Persze voltak azért táblás házak, a nagy érdeklődésre való tekintettel megismételt előadások is. Halász Péterért például majd megőrült a kultúréhes szegedi nép. Érdemes sztárnak lenni, az mindig működik, és - amint ezt az ősz (viccelek) mester példája is bizonyítja -, emellett még nagyon strapálni sem kell magát az embernek: a hírnév és a rutin átsegít a nehézségeken.

Idén egyébként - talán pénzügyi, talán koncepcionális okokból - a szokásosnál több magyar "más színház" általános helyzetéről kaphattunk körképet, és legfeljebb ízelítőt arról, hogy és hányféleképpen csinálják ezt egyebütt. Pedig ez általában fordítva szokott lenni. Az általános helyzet egyébként, úgy tűnik, nyomorú. Már az is furcsa, vagy legalábbis jellemző (de hát itt a furcsa a jellemző), hogy a tizenhárom magyar társulatból öt a néhai Arvisura valamilyen mutációja volt, de az igazán kellemetlen az, hogy egyikük sem jó. Sőt: az idei fesztivál egyetlen igazi színházi meglepetését nem színház okozta, hanem a Csillag börtön színjátszó társulatának előadása. Azok, akik mindenféle biztonsági hercehurca után bejutottak a rács mögötti darabra (melyet ötször játszottak a fesztivál ideje alatt), csudát láttak. Az Álló Idő Színháza nevű köztörvényes társulat zseniális. Egy bizonyos Kovács Anita dolgozik velük évek óta. Valószínűleg bátor és határozott nő, és bár helyenként túlrendezte a fegyencek előadását, mégis olyan erőket szabadított fel aztán zabolázott előadásba, melyekért kijár a hosszan tartó taps. Társulata az Übü királyt adta elő - már a választás is nagyszerű, hiszen valószínűleg bármit játszanának is ezek az emberek, az Übüvé változna. Nem hiszem, hogy termettek volna valaha színészek, akik ilyen jól ismerték a hatalom, a kiszolgáltatottság és a gonoszság groteszkjét. Néha akaratlanul is áttetszettek a szöveg alatt a szerep mögött meghúzódó saját börtönviszonyok, és ott ugyanazt láttuk, mint a felszínen, a darabban: az utálatos összezártság, az egymásnak való kiszolgáltatottság, a tehetetlen düh és butaság helyzeteit. A csúf, pőre valóság és a színház így aztán olyan közel került egymáshoz, hogy arra már Artaud is elégedetten csettintene.

Az Álló Időhöz képest

a szabadlábon lévő társulatok többsége sápkórosnak tűnt. Talán egyedül a helyi erő, a Metanoia képviselt még karakteres színt: a feketét. Álomszerű előadásukban csupán néhány ember és rengeteg kis gépezet, különleges eszköz, sínen járó vagy repülő alkotmány meg sok apró fény szerepel. Alakok, hangok, mozdulatok formálódnak a sötétben, és tűnnek el újra. Egy elnyújtott, ébredés előtti pillanat az egész. Úgy tűnik, ez a csoport évek óta próbálja megmutatni ugyanazt az álmot, és makacs következetességgel újra és újra nekirugaszkodik. Különleges világában mindenféle rossz sorakozik fel, és egyetlen Jó: Védett állatok című előadásuk magával ragadó, fantáziadús és nagyon egyéni.

Volt aztán még egy említésre méltó, magát csehnek tettető orosz trió, de a sok kontakttánc, ájtatos meztelenember-performance, humortalan viccelődő posztszínház között nem akadtak többen, akik miatt érdemes volt Szegeden saját lében puhára főni.

Idén egyébként lengyel, cseh, orosz és izraeli (ők is oroszok) csoportok jöttek. A színház persze lutri, és az benne a szeretnivaló -ami a fociban -, hogy nincs papírforma, mindig a meglepetések és váratlan fordulatok az izgalmasak. Az effajta szabad fesztivál akkor jó, ha nem akar biztosra menni, hanem inkább ezeknek ad esélyt.

A Thealter szervezőinek legnehezebb feladata valószínűleg éppen az, hogy a szabad színházról való gondolkodásuk ne csupán addig terjedjen, hogy ezen a nehezen definiálható, de nagyjából körülhatárolható területen maradnak, hanem képesek legyenek ezen belül is mindig arra figyelni, azokat felfedezni, akik igazán - nem csupán nevük vagy divatjuk okán - méltók a figyelemre. Hiszen csupán akkor működnek jól, ha mindig újra bebizonyítják, színház sokféle van, és a sokféleségben létezik.

Az ízlés toleranciájához és igényességéhez egyszerre ragaszkodni nem könnyű, de muszáj. A válogatóknak hűnek kell maradniuk gyermeki naivitásukhoz, nem adhatják fel az örök kíváncsiságot: nagyon sok mindenről el kell hinniük, hogy színház, egymástól nagyon különböző formáknak, tartalmaknak és embereknek kell bizalmat szavazniuk. Ha jól csinálják, minden előadásban egyedül azt keresik, önmaga igazságának megfelel-e, saját - maga által előállított - szabályait a lehető legintenzívebb, legélettelibb módon teljesíti-e be. Merthogy ebben végre rejtőzhet valami, ami ezeket a szegedi előadásokat alapvetően és végképp megkülönböztetheti azoktól, amelyeket inkább akkor nézünk, amikor az új szmokingunkra vagyunk büszkék, és szeretnénk minél több embernek megmutatni; hogy aztán tízkor tapsolhassunk egy nagyot, majd zavartalan lélekkel és nyugodt, egyenletes léptekkel mehessünk vacsorázni valami diszkréten megvilágított étterembe.

Balog József, a fesztivál művészeti igazgatója

Magyar Narancs:Miért kezd valaki színházi fesztivált szervezni?

Balog József: Miért csinál az ember valamit? Nem azzal kezdi, hogy kitalál egy fesztivált, az később jön, véletleneken, előre nem látott helyzeteken múlik, melyek csak úgy adódnak, és tudni kell használni őket. Szóval: én színész voltam. Vagyok. Voltam. A nyolcvanas évek eleje óta többféle színházi csoportosulásban is dolgoztam, és ´96. október 6-án álltam utoljára színpadon. A fesztivál szervezésében az egyik fő hajtóerőm az, hogy hiányzik valami: úgy alakult, vagy inkább úgy döntöttem, nincs saját csoportom.

Itt, Szegeden vannak halott helyek, amelyek csak a fesztivál pár napja alatt élnek, és mindenki elájul, amikor meglátja őket. Mi pontosan olyan magunkra hagyott, poros, lepusztult lények vagyunk színházi helyzetünkben, mint a helyek, ahova színházakat vittünk: a régi zsinagógába, a régi, kibelezett Hungária Szállóba, a fürdőbe, a malomba vagy egy uszályra.

A MASZK egyesület szintén egy színtársulatból alakult fesztiválszervezővé, hozzájuk csatlakoztam, és ma már több önkéntes segítőnk van nyaranta, mint ahányan mi valaha összesen voltunk. Úgy látszik, megfordult ez a trend, ma nem mennek el csoportokba az emberek, hogy az önkifejezés képességét megszerezzék, és valami ellen vagy valami mellett tüntessenek azzal, hogy színházat csinálnak. Azok az emberek viszont, akik az előző trendből származnak, fellépnek a fesztiválon, bár csupán árnyékai maguknak. Örök vita tárgya, hogy miképpen hívhatjuk meg és kritizálhatjuk egyszerre a fellépőket. Vannak is társulatok, akik kiszorultak innen: őket minőségi okokból nem hívjuk másodszor, mert elvesztettek egy Budapesten kívüli, saját köreiken kívüli kontrollt afelett, amit csinálnak.

Kezdetben az volt a fő célunk, hogy stabil hátteret teremtsünk ezeknek a csoportoknak. Hogy kényszeresen működjenek együtt, hassanak egymásra, segítsék egymást. Annak idején, mondjuk, a szegedi Egyetemi Színpad és a Ruszt-féle Universitas között elképzelhetetlen lett volna a színészeknek a maihoz hasonló, produkciók és társulatok közötti mozgása. Az, hogy ez ma így van, az részben nekünk köszönhető, ennek az alapjai itt teremtődtek meg. Meg a szétesésben és tanácstalanságban. Mármint ott, hogy amikor végre van kivel játszani, senkinek nem jut eszébe, hogy mit kellene és hogyan. Hiányoznak a stabil, karizmatikus vezetővel rendelkező, ideológiailag zárt, életmódot is választó, rendszerellenességből kemény maggal bíró csoportok. Nálunk a színház ma nem gyűjtőhely, nem szívja fel az energiákat, és nem bocsátja vissza. A színészek többsége zárt csoportokból jön, harminc-negyven között van, és már nem tud mást: játszania kell, hogy támogatást kapjon. És pechjére nem jön az a karizmatikus rendező, aki elkapná a tökét. Tudom, bele kell törődnünk, egy fesztivál nincs abban a helyzetben, hogy színházi helyzeteket generáljon: csupán a meglévő állapotokat tudja felmutatni.

Külföldi társulatok nélkül ma Magyarországon nem lehet igényes fesztivált szervezni. A hazaiak ilyenkor végre kénytelenek szembenézni azzal, mit tudnak mások, mert itt ugyanazon a színpadon, egymás után lépnek fel. A szegedi az egyetlen olyan rendezvény Magyarországon, ahol ez kiderülhet. Mert az, hogy mondjuk a Szkipéék (Nagy Józsefék) láthatók az Operettszínházban, az még senkit sem kötelez arra, hogy átgondolja, érdemes-e az, amit csinál, arra, hogy emberek idejét, pénzét, szellemi, fizikai kapacitását rabolja.

Négy évvel ezelőtt olyan fesztivált szerveztünk, amelynek programjában a dél mutatkozott be. Még háború volt, de szarajevói társulattól kezdve a Jel Színházig nagyon sok mindenkit el tudtunk hívni. A következő évben az orosz vonalra álltunk rá, begyűjtöttünk vagy száz videofelvételt. Hihetetlen, hogy mi készül ott, és hihetetlen, hogy milyen koordinálatlanul, kaotikusan. De találtunk egy őrült és elementáris valamit, és azóta sikerült idehoznunk a Prágától Tel-Avivig, Szentpétervártól Drezdáig és Olaszországig jutott orosz színházi kirajzás társulatait.

Borzasztó kontraszt, hogy a zsinagógabeli színpadra be lehet pakolni egy Madách Színházra hajazó díszletet, alternatívnak nevezni, és belenyugodni abba, hogy semmi köze a zsinagógához - ilyen volt mondjuk az Atlantisz Színház idei vendégjátéka; és be lehet rakni ezt a tébolyt is, amit a Csehországban dolgozó, orosz Teatro Novogo Fronta produkált: ők mindig leveszik a balettszőnyeget, az ő előadásaikon, meg a többi orosz társulatén, mindig a csupasz deszka marad. Nem használnak balettszőnyeget, a régi fa színére, szálkájára, szárazságára, őszinteségére van szükségük. Hát nekünk legalább ez a deszkánk megvan még.

Halász Péter rendező, színész

Idén a szervezők a kísérletezés mellett néhány biztosan működő sztárt is meghívtak. Halász Péterrel Fly by Night című darabja magyarországi ősbemutatója előtt, rengeteg izgatott szúnyog társaságában találkoztam.

Magyar Narancs:Úgy tűnik, senki sem tudja, mit fogsz ma játszani.

Halász Péter: Nem is egy klasszikus művet játszom.

MN: De te tudod?

HP: Ó, én persze.

MN: És mióta?

HP: Már több mint két éve. Ezt a darabot eredetileg a Holland Színházi Intézet meghívására készítettem. Disszidens színházakról szerveztek szimpóziumot, és felkértek, hogy csináljak számukra valamit.

MN: Arról, hogy disszidens színház, rögtön te jutottál eszükbe?

HP:Én voltam számukra a klasszikus disszidens, és mivel elég sokat dolgoztam Hollandiában, nem is olyan meglepő ez a felkérés. Úgyhogy nincs ebben semmi rögtönzés. A Fly by Night nagyon komolyan meg van komponálva, vetítés lesz meg a vetítéshez igazított zene, a szöveghez igazított fény és így tovább. Szóval ilyen értelemben ez egy klasszikus előadás, sőt a mechanikája inkább a modern klasszikusokéhoz hasonlítható. Egy élő film az egész. Régi mániám, hogy össze lehet hozni a színházat és a filmet. Persze lehet, hogy ez már egy lefutott dolog.

MN: Még mindig aktuálisnak tartod a disszidens témáját?

HP: Erre szólt a felkérés, de én sosem kedveltem a direkt válaszokat. A darab inkább arról szól, hogy utazom egy repülőn, és barátokra, ismerősökre, elmúlt eseményekre, szorongásokra emlékszem vissza. Azért kapcsolódik mégis a témához, mert amikor elmentünk Magyarországról, akkor bolyongtunk a világban, és ennek megvan a maga létformája.

MN: Csakhogy már jó ideje hazajöttél.

HP: A hontalanság azért megmarad. Nem azt akarom mondani, hogy nem érzem jól magam akárhol, hanem azt, hogy sehova sem tartozom. A darab is ezzel a mondattal kezdődik: "Én a repülő hollandiak kasztjához tartozom."

MN: Amerikában társulatnál dolgoztál, szoros közösségben éltél másokkal. Akkor mostanában esetleg még igazabb a sehova sem tartozás.

HP: A mérkőzés eredményét nem lehet megjósolni. Amikor elmentünk itthonról, és letelepedtünk New Yorkban, akkor úgy nézett ki, hogy ez az állapot végleges. Nem gondoltunk arra, hogy valaha visszajöhetünk. Aztán amikor először visszajöttem, akkor körülnéztem, és azt gondoltam, jé ez van, ez mozog, és most sokkal érdekesebb itt minden, mint hogy csak úgy legyintsen rá az ember. Közben meg New Yorkba köt az életrutinom. Úgyhogy ez inkább tudathasadásos állapot, mint bolyongásos.

MN: Amerikában legalább ott volt a társulat.

HP:És együtt nem tartoztunk sehová. Közel voltunk egymáshoz, éppen ezért nagyon meg kellett őriznie mindenkinek a saját integritását. Ha ennyire összezártan élnek emberek, akkor komoly csata folyik a körül, hogy én vagyok én, te vagy te, és ne keverjük össze ezt a két dolgot. Mert különben az egész megbénul. Ezen áll is meg bukik is a dolog. Tizenhat évig működött ez így, és letelt az ideje. Magától. Akár jól csináltuk, akár rosszul.

MN: És itt? Volt alkalmad a fesztiválon másokat nézni, másokkal beszélgetni?

HP: Sajnos nagyon szűkös az időm, de azért találkoztam emberekkel. A Pero nevű srác Metanoia színháza és mechanikus installációik, az például nagyon baba volt. De általában nem nagyon szoktam másokat nézni, mert nem vagyok egy néző típus.

MN: Pedig ez a fesztivál olyan közeg lehetne, ami közelebb áll a szívedhez, mint mondjuk a Katona.

HP:Nagyon szeretem a személyes dolgokat. Talán egy fenntartásom van: a személyes dolgok addig érdekelnek, amíg nem vagyok túlzó helyzetbe szorítva. A személyességnek van egy mindenkire vonatkozó része, és van egy olyan, ami túl van ezen, és az már nem érdekel.

MN: Te például a lányoddal lépsz fel itt.

HP: Igen, persze ő csak kisegít. Néha bejön a színpadra, egyébként csak felolvas. De nem családozunk.

MN:Furcsa lehet a lányodat instruálni.

HP:Nem instruálom, mert egyrészt több előadásban közreműködött már, szóval tudja, mi a helyzet, és nem is olyan nagy feladat, hogy ne tudná megcsinálni. Nem is színész, nem is akar színész lenni, képzőművész lesz belőle, ha lesz. Volt olyan darabom, amiben nagy szerepe volt, csak aztán elege lett a színjátszásból.

MN: Úgy tudom, nem maradsz itt a fesztivál végéig.

HP: Nagyon sűrű a programom. Mindig többet vállalok kicsit, mint amennyi belefér az időmbe. Enyedi Ildikóval még hátravan néhány nap utóforgatás a Simon mágushoz, aztán Szabó István új filmjében, A napfény ízében van egy szerepem, a Műcsarnokban is lesz valami fellépésem, és mi van még... ja, felújítom -pedig ez igazán nem szokásom - az Új Színházban a nagymama-darabot, A sisakkészítő feleségét. Lefordítottam magyarra.

MN: Miért éppen ezt?

HP:Miért? Nem tudom. Olyan hirtelen jönnek ezek a döntések; aztán már nehéz volna visszacsinálni, kénytelen vagyok folytatni.

MN: Az milyen, hogy a Jeles is itt van a fesztiválon?

HP: Hát bosszant, hogy ilyen későn jött le, mert megkért, hogy írjunk valamit. Ja, ez is egy jövőbeli program, egy közös forgatókönyv. Azért jó lenne nyaralni is már egyszer egy rendeset.

Haj, ne hátra

A szabad színházak világában jól felismerhetők a frizuradivat változásai: az elmúlt években a menők kopaszodni igyekeztek. Halász Péter kínosan ügyel arra, hogy kerülje az "ősz mester" pozícióját, ezért ő kezdte a tarságot, de hamarosan feltűnt Szegeden, és sikert sikerre halmozott a Derevo is. A pilises fejek divatja már egyértelművé vált: ha a Clipát és Tatjana Kabarovát sem felejtjük ki, akkor megállapíthatjuk, hogy az idei fesztivál fellépő társulatainak 23 százaléka kopasz. Egy szegedi taxis szíves közlése alapján ugyan megállapíthatjuk, hogy jelentős igény van még a copfos lányokra is ("Hát ez meg hogy néz ki!" - kiáltott fel megrökönyödve a derék fuvaros, amikor Tatjana leintette a kocsiját), a szabad színházak világának azonban megvannak a maga saját, belső törvényei.

A divatok azonban ahogy jönnek, azonképpen mennek is. A Picaro pénteki előadásán végre egy új trend első jelét fedezhettük fel: az egyik színész Esterházy Péter-frizurában lépett színre. Jövőre talán már mindenki ilyet fog hordani.

Deutsch Andor

A cikk a Mancs archivumában.