– A Szegeden – a Thealter International XVI. nemzetközi
találkozóján – nemrég bemutatott Drakula című darabjában központi szerepet kap
a halál. Mi ennek az oka?
– Nem tudom. Gyerekkoromban láttam először halottakat,
amikor kiszedték őket a Tiszából. A Drakula nem a halálról, hanem az
embertelenségről szól.
– Tehát a jugoszláv háborúra asszociál.
– Nem szándékosan. De kétségtelen, hogy a darabjaimban
megjelenik a háború. Bár már a háború előtt korábbi társulatommal, az AIOWA
csoporttal készített előadásainkban is jelen volt a szörnyű, a felfoghatatlan,
a kínzás.
– Tizennyolc évesen már ezek a témák foglalkoztatták?
– Igen, pedig akkor még sehol sem volt a hadiállapot.
Elvittek katonának, és amikor leszereltem 1991-ben, akkor robbant ki.
Egyetemista voltam.
– Egyetemistaként nem kellett újra bevonulnia?
– Nem. Újvidéken jártam egyetemre, a Vajdaság hátország
volt. Törvény szerint nem is lehetett elvinni egyetemistákat, bár ezt gyakran
megszegték. Akiket bevittek volna, azok többnyire idejében elmentek. A harmadik
év után megszakítottam tanulmányaimat, hat év múlva folytattam újra, éppen
akkor, amikor a NATO elkezdte bombázni a várost. Az első bombák – légvonalban –
ötszáz méterre csapódtak be az albérletemtől. Ugráltak a bútorok, kísérteties
volt. A kilencvenhármas délszláv háború őrülete idején semmilyen értelemben nem
voltam normális állapotban. A NATO-ügyek után kezdtem mocorogni újra. Az első
alkalommal, hogy kimozdultam, mentem Szegeden az utcán, nézelődtem. Az egyik
kereszteződésben van egy vaslap az úton, amely hatalmasat zörren, ha rámegy egy
autó. Én gyalog mentem, bámészkodásomból ez a zaj riasztott föl. Emlékszem,
első gondolatom az volt, hogy bomba. Akkor jöttem rá, nagyon is mély nyomokat
hagyott bennem a háború.
– A baráti köréből meghalt valaki?
– A barátaim elmentek. Szinte egyedül maradtam.
– Ön nem akart átjönni Magyarországra?
– Nem. Fölvettek otthon rendezői szakra, aminek örültem.
Létrejött a művészeti akadémián egy csoport, amellyel lehetett dolgozni. Azzal
foglalkoztam, amivel mindig is szerettem volna. Rendezhettem a szabadkai
Népszínházban, előadtuk a Woyzecket, a Hamletet.
– Hagyták dolgozni? Annak idején mindenhonnan azt
lehetett hallani, hogy a magyarokat behívják.
– Így is volt. De nem volt ez végsőkig átgondolt
stratégia. Apám nemzedéke azért úszta meg, mert már idős volt.
– Most Szabadkán lakik, májusban elvállalta a Kosztolányi
Dezső Színház igazgatását. Milyen ma ebben a városban élni?
– Vannak még magyarok, de nyilván megváltozott a város
összetétele. Szabadkán ma három színház működik, kettőben magyar társulattal. A
Kosztolányi Színházban eddig csak darabokra szerződtek a színészek. De a város
vezetése ősztől szeretne öttagú társulatot. A vezetésben magyarok vannak
többségben, de Lovas Ildikó írónő segítsége is nélkülözhetetlen volt. A
Kosztolányi Dezső Színház igen jelentőssé válhat kultúrintézményként. Ezért
fontos a fejlesztés. A vegetálásnak nincs értelme. Azt jelentené, hogy
eltékozoljuk az embereket mint alapvető értékeket, amit nem engedhetünk meg
magunknak egy ilyen kis közösségben.
– Visszatérve a munkásságára: önt a szakmában
fenegyerekként tartják számon. A kommunizmusban egyértelmű volt a szembenállás.
Ma mit jelent?
– Az én szembenállásom nem politikai. Illetve nem
kizárólag az. Igyekszem nem politizálni, még ha ez most oly divatos dolog is. A
világ, amelyet teremtek, már önmagában kedélyborzoló. Gondolom és hát remélem,
a fennálló rendszerek alapjait támadja, talán nem is jelszavakkal,
gondolatokkal, hanem önmagával, önmagától fogva.
– Olyan erősen provokál, hogy a nézők közül sokan nem
bírják végignézni előadásait.
– Tudom, kimennek, bár nem szeretném, hogy kimenjenek. De
nem tudok másmilyen lenni, talán nem is akarok. A nehezebb utat választottam. A
Drakulával a társulat ezt vállalta is. Vállaltuk, hogy kis létszámú közönség
nézi az előadást a befogadás és az előadás esztétikai megvalósulása érdekében.
Akik kibírják, ha egyáltalán ezt kibírni kell, bár szerintem nem erről van szó,
fontos, hogy megértsenek valamit önmagukból akár ezen az előadáson keresztül
is. Nincs kompromisszum.
– Mitől töltődik föl?
– Nem tudom.
– Az alvástól?
– Az alvás érdekes dolog számomra. Gyerekkoromban nem
szerettem aludni, nem azért, mert rémálmok gyötörtek, hanem mert úgy éreztem,
elmulasztok valamit. Az előadásaimban van álomszerűség. Amikor alszunk, minden
természetessé válik, a legképtelenebb dolgok is. Amikor azonban felébredünk,
rájövünk, hogy nem tudjuk elmesélni az álmunkat. Nincsenek hozzá szavaink.
Gyerekkoromban mindig örültem, ha álmodtam. Még ha rosszat is, mert úgy
éreztem, történt valami. Ha álom nélkül alszunk, időt veszítünk. A kérdésére
visszatérve, nem tudatosult még bennem ez az egész otthoni élet. Nincs
kialakult életritmusom, minden olyan ideiglenes. Olyan volt a kilencedik
évtized, mint egy álom. Nem akartam én otthon maradni, csak úgy alakult, hogy
nem jöttem el. Most kezdem értelmezni magamban, hogy így nem lehet élni, hogy
ott van az ember valahol, és még sincs ott. Szerbia az utóbbi tíz évben sokszor
változott. Anyagilag sehol sincs a régi Jugoszláviához képest. Ma otthon
egyetemi végzettséggel annyit lehet keresni, amennyi éppen az
alapszükségletekre elég. Ez azért nehéz a mi generációnknak, mert a hetvenes és
nyolcvanas években jóval magasabb volt az életszínvonalunk, mint a környező
szocialista országoké. Szellemileg is szabadabban léteztünk még akkor is, ha
valahol kirakatvilág volt a miénk, de lehetett szeretni. A mai életem valahogy
kilátástalannak tűnik.
– Anyagilag?
– Nem csak. Szellemileg is. Az újabb generációk nem
tudnak hova, kihez fölnőni. Megszűntek azok a fórumok, amelyek régen működtek.
Újvidék, amikor még kamasz voltam, a vajdasági magyar kultúra központja volt
festőkkel, írókkal, gondolkodó emberekkel, színházakkal, a televízióval, a rádióval.
Ma szinte semmi nincs, legalábbis az előbbi értelemben. Nem azok az emberek
járják az utcákat nap mint nap, akik korábban. Ők is hiányoznak, nem csak az
intézmények. Az eddig is létező passzív asszimiláció felerősödött. A
Vajdaságban amúgy is kevesen vagyunk. Az értelmiség kilencven százaléka nincs
odahaza, emiatt hatalmas hézagok vannak a jugoszláviai magyar kulturális
életben. Kevesen vállalták az otthon maradást.
– Otthon maradni ezek szerint misszió?
– Igen. Az a baj, hogy nincs jövőképem, nem látom, hogyan
fog beépülni az új generáció. Vagy nem is fog, mert az is elmegy? Megértem, ha
a fiatalok már szerbül sem akarnak megtanulni. Bár Szabadkán, ha jól tudom,
kialakulóban van egy magyar egyetem.
– Megmaradt valami a Kosztolányi láttatta világból?
– Kosztolányi is a sár és a por vidékének nevezte
Szabadkát. De persze megmaradt Szabadka régi, szecessziós hangulata. Nemrég
nyílt egy tehetséggondozó gimnázium is, amelyet szintén Kosztolányiról neveztek
el.
– Tehát érdemes elmenni Szabadkára múltunk relikviáit
megkeresni?
– Ha akar, menjen. De lehet, hogy ez romantika. Ha
világosan akarunk látni, a problémákkal teli Szabadkát kell észrevennünk.
Elmondok ezzel kapcsolatban egy jellemző esetet. Sajtótájékoztatót tartottunk
nemrég a színházban, ahová meghívtunk szerb újságírókat is. Úgy terveztem, hogy
először magyarul, utána meg szerbül beszélek. De annyian kérdeztek, meg új volt
a helyzet is, hogy szerbül végül nem szólaltam meg. Másnap megjelent egy szerb
újságban, hogy lám, lám, úgy látszik, ma már nem szokás a tolerancia a magyarok
körében. Közben meg én vagyok az egyike azoknak, akik különösen szeretnének
figyelni a kulturális eseményeken arra, hogy egyik nemzetet se rekesszék ki. Az
előadásainkat is szeretnénk szimultán fordítani. Persze ha csak kóvályogni
akarunk a városban, akkor mindez nem látszik, csak a szép épületek. Egyébként
nagyon is szeretem ezt a várost, csak sajnos nincs a környéken folyó, és
nincsenek hegyek sem. Igazi alföldi depresszió. A nyolcvanas években Bácska
előkelő helyet foglalt el az öngyilkossági statisztikákban. Szlovénia után a
harmadik volt.
– Magyarország is dobogós volt.
– Ez ilyen vidék. Az idevalósi Csáth Géza is önpusztító
volt.
– Visszatérve a szakmájára, Szabadkán a városi színházban
is lehet a Drakula „szellemében” dolgozni?
– Nem, ott azért nem. A Drakulát a szegedi MASZK-kal
közösen csináltuk, az független produkció volt. Urbán András Társulata néven
működik ez a csapat már négy éve. A polgárpukkasztás nem cél, az irány azonban
azonos. Olyan kísérleti művészszínházat szeretnék, amelyet a közönség is be tud
fogadni. Valahogy úgy, mint ahogy ezt az Új Symposion tette a
hetvenes–nyolcvanas években. Akkoriban ez az újság maga köré gyűjtötte a
legtehetségesebb írókat, költőket – nemcsak a jugoszláviai magyarokat, hanem
anyaországiakat is.
– Írt a lapba?
– A hőskorában még gyerek voltam. Később írtam, de akkor
már nem volt olyan híres. A szelleme számomra követendő példa. A színházból
olyan többfunkciós helyet szeretnék, ahol otthonra találhatna a fiatal, nyitott
szerb értelmiség is. Olyan színházat, amely miatt akár otthon lehet maradni. A
kettős élet ugyanis embertékozlás, amelyet nem lehet sokáig élni. Szóval ahol
élünk, ott élünk, és nem igazán van értelme máshová képzelni magunkat.
Cselekedni kell, ez egyértelmű – néha pedig nem. Bár bizonyos értelemben sosem
akartam, mégis el kell kötelezni magunkat. Nem árt valahol otthon lenni. Erre
már nagyon fiatalon rájöttem, még a jugoszláviai testvériség-egység szlogen
uralkodása idején. Ebben az időben a mindennapi élet szintjén lehetett még
hinni ezekben az eszmékben, bár már akkor is hamisak voltak. Ha átjöttünk
Magyarországra, jugoszláviai magyarnak tartottak bennünket, amire akkor még
valamelyest büszkék is lehettünk, és nem csak azért, mert jobban éltünk.
Odahaza akkor is idegennek – magyarnak – számítottunk. Akkor ez a kívülállás,
sehová nem tartozás valamiféle függetlenséget, rálátást is jelentett. Most már
nem. Inkább otthontalanságot takar ez a szinte tudathasadásos állapot.
– De hát ön elkötelezte magát. Szabadkán él magyarként.
– Ott fogok élni az elkövetkező években, igen. Hogy
meddig, nem tudom. Szeretnék nyitott maradni. Sok boldog ember nincs azok
között, akik elmentek, inkább hazavágyó emberekkel találkozom. Az is furcsa,
hogy gyakran azok sírnak, akik elmentek. Akik választottak. Félreértés ne
essék: nekem az égvilágon semmi bajom sincs azzal, aki elment, sőt java
részüket meg is értem, és helyeslem, hogy nem vettek részt abban, ami talán
minden ember szégyene volna. Én maradtam, igen. Csak azt nem látom, milyen lesz
a gyermekem jövője mint Szerbiában élő magyaré. Bár még változhatnak a
politikai viszonyok. Az eddigiek ellenére én egyértelműen bizakodó vagyok, még
ha ez kevés is. Gondolom, a helyzetnek vannak, illetve lesznek megoldásai.
– Szabadkán várják az unióhoz való csatlakozást?
– Elvileg igen. De Szerbia nem könnyű falat az Európai
Uniónak. Bár valamilyen szempontból fontos lehet. Talán mégiscsak létrejöhet a
konszenzus a nemzetek között, és akkor lehet újra tervezni, lehet hinni, hogy
van hazánk, legalábbis otthonunk. Nemcsak néhány évre, hanem évtizedekre.
Urbán András rendező 1970-ben született Zentán.
Díjak: 1989, kis- és kísérleti színpadok fesztiválja, I.
díj (Harmat); 1992, a belgrádi nemzetközi színházi fesztivál (BITEF) zsűrijének
különdíja (Woyzeck, Hamlet); 2003, IX. Alternatív Színházi Szemle, Szeged,
legjobb rendező (Könyökkanyar); 2004, X. Alternatív Színházi Szemle, Szeged, a
Thealter innovatív díja (0.1 mg)
Konkoly Edit
A cikk eredeti környezetében az
MN Online-on