Oldaltérkép English
keresés
Maszk
 

Közösség

 
 

Önkéntesség

 

NCA

Az oldal az NCA Civil Szolgáltató, Fejlesztő és Információs Kollégiumának támogatásával jött létre 2006-ban.
 
fesztivalszovetseg
A MASZK Egyesület és a THEALTER fesztivál a Magyar Fesztivál Szövetség tagja.
 
Befogadó Szinházak Társulása
A MASZK Egyesület a BESZT alapító tagja.
 
Független Színházak Szövetsége
 

Támogatóink

Open Society Fundation
Emberi Erőforrások Minisztériuma

A IV. THEALTER U21 plusz Aperitif és Desszert fesztiválok támogatója.

Emberi Erőforrás Támogatáskezelő

A IV. THEALTER U21 plusz Aperitif és Desszert fesztiválok támogatója.
 

VisszaSár és por - Urbán András a zörgő vaslapokról, a szabadkai depresszióról és az otthonlétről

– A Szegeden – a Thealter International XVI. nemzetközi találkozóján – nemrég bemutatott Drakula című darabjában központi szerepet kap a halál. Mi ennek az oka?

– Nem tudom. Gyerekkoromban láttam először halottakat, amikor kiszedték őket a Tiszából. A Drakula nem a halálról, hanem az embertelenségről szól.

– Tehát a jugoszláv háborúra asszociál.

– Nem szándékosan. De kétségtelen, hogy a darabjaimban megjelenik a háború. Bár már a háború előtt korábbi társulatommal, az AIOWA csoporttal készített előadásainkban is jelen volt a szörnyű, a felfoghatatlan, a kínzás.

– Tizennyolc évesen már ezek a témák foglalkoztatták?

– Igen, pedig akkor még sehol sem volt a hadiállapot. Elvittek katonának, és amikor leszereltem 1991-ben, akkor robbant ki. Egyetemista voltam.

– Egyetemistaként nem kellett újra bevonulnia?

– Nem. Újvidéken jártam egyetemre, a Vajdaság hátország volt. Törvény szerint nem is lehetett elvinni egyetemistákat, bár ezt gyakran megszegték. Akiket bevittek volna, azok többnyire idejében elmentek. A harmadik év után megszakítottam tanulmányaimat, hat év múlva folytattam újra, éppen akkor, amikor a NATO elkezdte bombázni a várost. Az első bombák – légvonalban – ötszáz méterre csapódtak be az albérletemtől. Ugráltak a bútorok, kísérteties volt. A kilencvenhármas délszláv háború őrülete idején semmilyen értelemben nem voltam normális állapotban. A NATO-ügyek után kezdtem mocorogni újra. Az első alkalommal, hogy kimozdultam, mentem Szegeden az utcán, nézelődtem. Az egyik kereszteződésben van egy vaslap az úton, amely hatalmasat zörren, ha rámegy egy autó. Én gyalog mentem, bámészkodásomból ez a zaj riasztott föl. Emlékszem, első gondolatom az volt, hogy bomba. Akkor jöttem rá, nagyon is mély nyomokat hagyott bennem a háború.

– A baráti köréből meghalt valaki?

– A barátaim elmentek. Szinte egyedül maradtam.

– Ön nem akart átjönni Magyarországra?

– Nem. Fölvettek otthon rendezői szakra, aminek örültem. Létrejött a művészeti akadémián egy csoport, amellyel lehetett dolgozni. Azzal foglalkoztam, amivel mindig is szerettem volna. Rendezhettem a szabadkai Népszínházban, előadtuk a Woyzecket, a Hamletet.

– Hagyták dolgozni? Annak idején mindenhonnan azt lehetett hallani, hogy a magyarokat behívják.

– Így is volt. De nem volt ez végsőkig átgondolt stratégia. Apám nemzedéke azért úszta meg, mert már idős volt.

– Most Szabadkán lakik, májusban elvállalta a Kosztolányi Dezső Színház igazgatását. Milyen ma ebben a városban élni?

– Vannak még magyarok, de nyilván megváltozott a város összetétele. Szabadkán ma három színház működik, kettőben magyar társulattal. A Kosztolányi Színházban eddig csak darabokra szerződtek a színészek. De a város vezetése ősztől szeretne öttagú társulatot. A vezetésben magyarok vannak többségben, de Lovas Ildikó írónő segítsége is nélkülözhetetlen volt. A Kosztolányi Dezső Színház igen jelentőssé válhat kultúrintézményként. Ezért fontos a fejlesztés. A vegetálásnak nincs értelme. Azt jelentené, hogy eltékozoljuk az embereket mint alapvető értékeket, amit nem engedhetünk meg magunknak egy ilyen kis közösségben.

– Visszatérve a munkásságára: önt a szakmában fenegyerekként tartják számon. A kommunizmusban egyértelmű volt a szembenállás. Ma mit jelent?

– Az én szembenállásom nem politikai. Illetve nem kizárólag az. Igyekszem nem politizálni, még ha ez most oly divatos dolog is. A világ, amelyet teremtek, már önmagában kedélyborzoló. Gondolom és hát remélem, a fennálló rendszerek alapjait támadja, talán nem is jelszavakkal, gondolatokkal, hanem önmagával, önmagától fogva.

– Olyan erősen provokál, hogy a nézők közül sokan nem bírják végignézni előadásait.

– Tudom, kimennek, bár nem szeretném, hogy kimenjenek. De nem tudok másmilyen lenni, talán nem is akarok. A nehezebb utat választottam. A Drakulával a társulat ezt vállalta is. Vállaltuk, hogy kis létszámú közönség nézi az előadást a befogadás és az előadás esztétikai megvalósulása érdekében. Akik kibírják, ha egyáltalán ezt kibírni kell, bár szerintem nem erről van szó, fontos, hogy megértsenek valamit önmagukból akár ezen az előadáson keresztül is. Nincs kompromisszum.

– Mitől töltődik föl?

– Nem tudom.

– Az alvástól?

– Az alvás érdekes dolog számomra. Gyerekkoromban nem szerettem aludni, nem azért, mert rémálmok gyötörtek, hanem mert úgy éreztem, elmulasztok valamit. Az előadásaimban van álomszerűség. Amikor alszunk, minden természetessé válik, a legképtelenebb dolgok is. Amikor azonban felébredünk, rájövünk, hogy nem tudjuk elmesélni az álmunkat. Nincsenek hozzá szavaink. Gyerekkoromban mindig örültem, ha álmodtam. Még ha rosszat is, mert úgy éreztem, történt valami. Ha álom nélkül alszunk, időt veszítünk. A kérdésére visszatérve, nem tudatosult még bennem ez az egész otthoni élet. Nincs kialakult életritmusom, minden olyan ideiglenes. Olyan volt a kilencedik évtized, mint egy álom. Nem akartam én otthon maradni, csak úgy alakult, hogy nem jöttem el. Most kezdem értelmezni magamban, hogy így nem lehet élni, hogy ott van az ember valahol, és még sincs ott. Szerbia az utóbbi tíz évben sokszor változott. Anyagilag sehol sincs a régi Jugoszláviához képest. Ma otthon egyetemi végzettséggel annyit lehet keresni, amennyi éppen az alapszükségletekre elég. Ez azért nehéz a mi generációnknak, mert a hetvenes és nyolcvanas években jóval magasabb volt az életszínvonalunk, mint a környező szocialista országoké. Szellemileg is szabadabban léteztünk még akkor is, ha valahol kirakatvilág volt a miénk, de lehetett szeretni. A mai életem valahogy kilátástalannak tűnik.

– Anyagilag?

– Nem csak. Szellemileg is. Az újabb generációk nem tudnak hova, kihez fölnőni. Megszűntek azok a fórumok, amelyek régen működtek. Újvidék, amikor még kamasz voltam, a vajdasági magyar kultúra központja volt festőkkel, írókkal, gondolkodó emberekkel, színházakkal, a televízióval, a rádióval. Ma szinte semmi nincs, legalábbis az előbbi értelemben. Nem azok az emberek járják az utcákat nap mint nap, akik korábban. Ők is hiányoznak, nem csak az intézmények. Az eddig is létező passzív asszimiláció felerősödött. A Vajdaságban amúgy is kevesen vagyunk. Az értelmiség kilencven százaléka nincs odahaza, emiatt hatalmas hézagok vannak a jugoszláviai magyar kulturális életben. Kevesen vállalták az otthon maradást.

– Otthon maradni ezek szerint misszió?

– Igen. Az a baj, hogy nincs jövőképem, nem látom, hogyan fog beépülni az új generáció. Vagy nem is fog, mert az is elmegy? Megértem, ha a fiatalok már szerbül sem akarnak megtanulni. Bár Szabadkán, ha jól tudom, kialakulóban van egy magyar egyetem.

– Megmaradt valami a Kosztolányi láttatta világból?

– Kosztolányi is a sár és a por vidékének nevezte Szabadkát. De persze megmaradt Szabadka régi, szecessziós hangulata. Nemrég nyílt egy tehetséggondozó gimnázium is, amelyet szintén Kosztolányiról neveztek el.

– Tehát érdemes elmenni Szabadkára múltunk relikviáit megkeresni?

– Ha akar, menjen. De lehet, hogy ez romantika. Ha világosan akarunk látni, a problémákkal teli Szabadkát kell észrevennünk. Elmondok ezzel kapcsolatban egy jellemző esetet. Sajtótájékoztatót tartottunk nemrég a színházban, ahová meghívtunk szerb újságírókat is. Úgy terveztem, hogy először magyarul, utána meg szerbül beszélek. De annyian kérdeztek, meg új volt a helyzet is, hogy szerbül végül nem szólaltam meg. Másnap megjelent egy szerb újságban, hogy lám, lám, úgy látszik, ma már nem szokás a tolerancia a magyarok körében. Közben meg én vagyok az egyike azoknak, akik különösen szeretnének figyelni a kulturális eseményeken arra, hogy egyik nemzetet se rekesszék ki. Az előadásainkat is szeretnénk szimultán fordítani. Persze ha csak kóvályogni akarunk a városban, akkor mindez nem látszik, csak a szép épületek. Egyébként nagyon is szeretem ezt a várost, csak sajnos nincs a környéken folyó, és nincsenek hegyek sem. Igazi alföldi depresszió. A nyolcvanas években Bácska előkelő helyet foglalt el az öngyilkossági statisztikákban. Szlovénia után a harmadik volt.

– Magyarország is dobogós volt.

– Ez ilyen vidék. Az idevalósi Csáth Géza is önpusztító volt.

– Visszatérve a szakmájára, Szabadkán a városi színházban is lehet a Drakula „szellemében” dolgozni?

– Nem, ott azért nem. A Drakulát a szegedi MASZK-kal közösen csináltuk, az független produkció volt. Urbán András Társulata néven működik ez a csapat már négy éve. A polgárpukkasztás nem cél, az irány azonban azonos. Olyan kísérleti művészszínházat szeretnék, amelyet a közönség is be tud fogadni. Valahogy úgy, mint ahogy ezt az Új Symposion tette a hetvenes–nyolcvanas években. Akkoriban ez az újság maga köré gyűjtötte a legtehetségesebb írókat, költőket – nemcsak a jugoszláviai magyarokat, hanem anyaországiakat is.

– Írt a lapba?

– A hőskorában még gyerek voltam. Később írtam, de akkor már nem volt olyan híres. A szelleme számomra követendő példa. A színházból olyan többfunkciós helyet szeretnék, ahol otthonra találhatna a fiatal, nyitott szerb értelmiség is. Olyan színházat, amely miatt akár otthon lehet maradni. A kettős élet ugyanis embertékozlás, amelyet nem lehet sokáig élni. Szóval ahol élünk, ott élünk, és nem igazán van értelme máshová képzelni magunkat. Cselekedni kell, ez egyértelmű – néha pedig nem. Bár bizonyos értelemben sosem akartam, mégis el kell kötelezni magunkat. Nem árt valahol otthon lenni. Erre már nagyon fiatalon rájöttem, még a jugoszláviai testvériség-egység szlogen uralkodása idején. Ebben az időben a mindennapi élet szintjén lehetett még hinni ezekben az eszmékben, bár már akkor is hamisak voltak. Ha átjöttünk Magyarországra, jugoszláviai magyarnak tartottak bennünket, amire akkor még valamelyest büszkék is lehettünk, és nem csak azért, mert jobban éltünk. Odahaza akkor is idegennek – magyarnak – számítottunk. Akkor ez a kívülállás, sehová nem tartozás valamiféle függetlenséget, rálátást is jelentett. Most már nem. Inkább otthontalanságot takar ez a szinte tudathasadásos állapot.

– De hát ön elkötelezte magát. Szabadkán él magyarként.

– Ott fogok élni az elkövetkező években, igen. Hogy meddig, nem tudom. Szeretnék nyitott maradni. Sok boldog ember nincs azok között, akik elmentek, inkább hazavágyó emberekkel találkozom. Az is furcsa, hogy gyakran azok sírnak, akik elmentek. Akik választottak. Félreértés ne essék: nekem az égvilágon semmi bajom sincs azzal, aki elment, sőt java részüket meg is értem, és helyeslem, hogy nem vettek részt abban, ami talán minden ember szégyene volna. Én maradtam, igen. Csak azt nem látom, milyen lesz a gyermekem jövője mint Szerbiában élő magyaré. Bár még változhatnak a politikai viszonyok. Az eddigiek ellenére én egyértelműen bizakodó vagyok, még ha ez kevés is. Gondolom, a helyzetnek vannak, illetve lesznek megoldásai.

– Szabadkán várják az unióhoz való csatlakozást?

– Elvileg igen. De Szerbia nem könnyű falat az Európai Uniónak. Bár valamilyen szempontból fontos lehet. Talán mégiscsak létrejöhet a konszenzus a nemzetek között, és akkor lehet újra tervezni, lehet hinni, hogy van hazánk, legalábbis otthonunk. Nemcsak néhány évre, hanem évtizedekre.


Urbán András rendező 1970-ben született Zentán.

Díjak: 1989, kis- és kísérleti színpadok fesztiválja, I. díj (Harmat); 1992, a belgrádi nemzetközi színházi fesztivál (BITEF) zsűrijének különdíja (Woyzeck, Hamlet); 2003, IX. Alternatív Színházi Szemle, Szeged, legjobb rendező (Könyökkanyar); 2004, X. Alternatív Színházi Szemle, Szeged, a Thealter innovatív díja (0.1 mg)



Konkoly Edit

A cikk eredeti környezetében az MN Online-on
 
 
  Látogatók száma: KÜLDÉS E-MAILBEN NYOMTATÁS VISSZA A LAP TETEJÉre
  maszk@maszk.hu Adatvédelmi elveink Impresszum MASZK 2006