Évszám nélkül közölt képeket láthatunk felismerhető alakokról: táncosokról, színészekről, zenészekről, írókról (Nagy József, Pintér Béla, Halász Péter, Lajkó Félix, Tolnai Ottó stb.) és az előadások dinamikájában bemozdult testekről az indiai táncostól a meztelen modern táncoson keresztül a transzvesztita performerig; báb-, cirkuszfotókat; jazz-, cigány-, egyiptomi zenészekről készült képeket – mind a romosságában sajátos szépségű zsinagóga egy-egy részletével a háttérben. A kiadvány jól tükrözi a fesztivál arculatát, határtalan nyitottságát a másság iránt, mely sokféleséget a művészet szentsége fogja össze és a Régi Zsinagóga mindnyájuk fölé hajló boltívei.

2003-ban a THEALTER összekapcsolódott az addig Budapesten rendezett Alternatív Színházi Szemlével, melynek következtében az egyhetes fieszta a verseny, a díjkiosztás, szakmai beszélgetések, fotó-, tánc-workshopok programjaival bővült. A két társaság ízlésbeli rokonsága az egyesülést zökkenőmentessé tette: a SZASZSZ által hívott előadók többnyire a THEALTER régi vendégei. Úgy tűnik az éves válogatás kemény munkája (idén Hudi László válogatta a versenydarabokat) évről évre nem tudja megkerülni ugyanazokat a társulatokat, így idén sem kellett nélkülöznünk pl. a Hólyagcirkuszt, az Artust, az Andaxínházat vagy Pintér Béláékat. A THEALTER a nemzetközi produkciókat a gyakorlat által kialakított „déli vonal” koncepció alapján szállítja: a vajdasági Urbán András neve szinte összefonódott a fesztivállal, de régi vendég az orosz Derevo is, és a bolgár Legal Art Centre sem először van Szegeden. Idén láthattunk még horvát, lengyel, francia előadásokat is. A verseny nem jelenti a hangulat szigorodását, általában az (amúgy is sok kategóriában kiosztott) díjakat addig felezik, negyedelik, míg majdhogynem mindenki kap. Tavaly a zsűri elnöke, Jeles András pedig a bolgár Ivo Dimcsev előadását emelte ki legjobbként, ami azt tanúsítja, hogy nem lehet élesen szétválasztani a két programsorozatot, a magyar versenydarabokat és a külföldi produkciókat mindenki egyaránt látogatja. A verseny és a díjkiosztás így az ünneplés fokozásának lehetőségét hozta a THEALTERnek (a különleges színházi élmények mellett az esti koncertek – idén Kontroll Csoport, Lajkó Félix, Rutkai Bori stb. – adják meg az alaphangulatot), a SZASZSZ versenydarabjai számára pedig a THEALTER külföldi előadásai izgalmas közeget, nemzetközi mércét jelentenek.

A fesztivállal kapcsolatban a szakmai beszélgetéseken, a beszámolókban szinte mindig előkerül az öndefiníció kérdése: mik is vagyunk, mitől van ennek a szent kavalkádnak mégis egységes képe? Az utolsó közös jelző, az alternativitás (kifejtve: függetlenség, szabadság, életmód, igényesség, újítás stb.) szokott lenni, amely definíció bár valóban mindenki által elfogadott, nem mond túl sokat magáról a befogadói élményről. Az idei év előadásait nézve adódik egy másik jelző, amellyel talán meg lehetne határozni a szegedi színházi esemény sajátosságát, ez pedig az érzékiség. A legfelpörgetettebb digitális technika sem tud olyan letaglózó vizuális élményt nyújtani, mint a Derevo színpadának szürreális testei (Ketzal), a Gergye Krisztián előadásában kígyózó sárlények, megelevenedett Bosh-alakok (Mindenhol jó, de legjobb a paradicsomban…) vagy Urbán döglött halba öltöző Drakulája (Drakula). A fület viszi kalandos útra atavisztikus dallamaival Ágens (Mindenhol jó…) vagy az emberi beszédhang nem sejtett területeit bejáró Ivo Dimcsev (Psychosis 4.48). A hétköznapi mozdulatokban rejlő ritmust fedezi fel a Theatre Trafik strandtörülköző-leterítésre komponált mozgásszimfóniájával (Üdvözlet az Adriáról) és a Vol Plané Jaques Tati előtt tisztelgő burleszkjátéka (Van valami nagyon kielégítő a modern világban). Funkciójukról leválasztott tárgyak – mint pl. egy fogkefe – jelennek meg még-soha-nem-látott jelenségekként Oleg Zsukovszkij és Perovics Zoltán bohóc-molyolásában (Danyiil Harmsz Projekt). Minden idegszálunkkal figyelünk az előadásokon, de értelmes mondatot megfogalmazni nem tudunk a beszélgetéseken, érzékelve értünk.

A hagyományos realista színház antropomorf alakjai nem lepnek meg bennünket: olyanok, mint mi (az a mi, akit ismerni vélünk), úgy mozognak, úgy beszélnek, hasonló dolgokat cselekszenek. A THEALTER-SZASZSZ előadásai a világ dolgait és benne az embert (s általa önmagunkat) mind kicsit máshogy, idegenként mutatják fel, hogy újra rácsodálkozhassunk az ismertnek vélt tárgyak, formák, hangok egyediségére, különösségére. Tadeusz Kantor ilyennek látta az első színészt, aki először állt szembe a közösséggel, és aki nem volt sem ismerős, sem megnyugtató a többiek szemében. („Mikor a villám vakító fényében felvillantak az EMBER KÉPÉNEK tragikus-cirkuszi körvonalai, mintha ELŐSZÖR látták volna meg ÖNMAGUKAT. Ez minden bizonnyal szinte metafizikus MEGRÁZKÓDTATÁST okozott.”) A gyakran a legegyszerűbb tárgyakra, mozdulatokra rendezett THEALTER-SZASZSZ-előadások résztvevői „a másik oldalról,/ szemből nézve,/ csodálkozással töltenek el,/ mintha/ először látnánk őket,/ mint akiket egy kétértelmű ceremóniában/ szemlére bocsátottak:/ egyszerre kell tisztelnünk/ és elutasítanunk őket,/ visszafordíthatatlanul mások,/ és mérhetetlenül idegenek…”