A bolgár rendező-eladó "monodrámája" rendkívül szélsőséges hangulat-állapotot teremt: hol nevetünk, hol szemöldökünket ráncolva széttárjuk karjainkat, hol pedig inkább sírni tudnánk. Igen, valahol pont a nevetés-sírás határon húzódik a közönség állapota. Megvan a gyomorgörcs, a szapora pulzus, és magunk sem tudjuk, mi lesz belőle, hiszen még azt is nehéz eldönteni, hogy pozitív vagy negatív, azaz szomorú-e vagy inkább vicces ez az egész.

A színpad közepén egy vörös fotel, és felette egy felcsomózott vörös függöny. Várunk. Majd hátulról a nézők mögül előkúszik a göcsörtös (izmos teste esetlen mozgása miatt inkább ezt a fajta érzetet kelti), kiöregedett, megcsúnyult, szinte ijesztő külsejű ex-díva: Lili Handel. A magas sarkú cipőjében bizonytalanul lépkedő, feminin hangon áriázó androgün lény egy rozsdásodó gépezetre emlékeztet: úgy érzem, bármelyik pillanatban összeomolhat, és ezt valahogy ő is érzi. De nem hajlandó tudomásul venni: kétségbeesetten küzd azért, hogy elhitesse velünk, nem áldozott le még a primadonna csillaga. Vesszőfutás következik: harc az idővel, magányos évődés, mintha a díva magányában egykori dicsőségét idézné folyton, s tükre előtt pózolva próbálná bizonyítani magának, hogy még mindig ünnepelt "sztár". Most mi, nézők vagyunk a tükör. Fotelében ülve, pajzán, giccses pózokba merevedve beszél hozzánk, azaz általunk tükrözött képéhez.

A vesszőfutást s tulajdonképpen az egész előadást azonban az egyik legfontosabb emberi képességgel teszi zseniálissá: ez a humor, pontosabban az irónia, még pontosabban pedig az önirónia képessége. Így tudja egy, a színháznak teljesen (véresen) elkötelezett ember fenntartani magát, állva maradni a már szorít, cipőben, a már tönkrement lábakon, azaz így tud még ma is tükörbe (ránk) nézni akkor, mikor már letűnt a fénykora.
Lili Handel bizonyítani akar: sorban felvonultatja egykori szólószámait (az énekes, a táncos, a zenész). Az első attrakció a koncert: kétségbeesetten próbálja a régi melódiákat leporolni, de inkább csak port köhög helyettük: valahogy ez már nem az a fület gyönyörködtető, mindent betöltő hang. Egy ideig még erőlködik, aztán feladja, és visszaül a tükör elé a maga lemeztelenített módján (tűsarkúját mindössze egy test színű, fityegő gyöngysorokkal díszített tangával egészítette ki). Pózol nekünk egyet-kettőt gyorsan, dicséri önmagát, majd mindezen felbuzdulva megkíséreli a következő számot: előveszi a fehér szalagot, és próbál bennünket, vagyis inkább önmagát elkápráztatni tehetségével. Folyamatosan kommentálja az eseményeket: rajongó, tapsoló közönség híján igyekszik önmaga felhívni különleges showjára a figyelmet. Hihetetlen humorérzékkel játszik velünk: szinte fenyeget minket, hogy ha nem értékeljük eléggé, bizony unalmasan is tudja tekerni a szalagot. (Be is bizonyítja)