A bolgár rendező-eladó "monodrámája" rendkívül szélsőséges
hangulat-állapotot teremt: hol nevetünk, hol szemöldökünket ráncolva
széttárjuk karjainkat, hol pedig inkább sírni tudnánk. Igen, valahol
pont a nevetés-sírás határon húzódik a közönség állapota. Megvan
a gyomorgörcs, a szapora pulzus, és magunk sem tudjuk, mi lesz
belőle, hiszen még azt is nehéz eldönteni, hogy pozitív vagy negatív,
azaz szomorú-e vagy inkább vicces ez az egész.
A színpad közepén egy vörös fotel, és felette egy felcsomózott
vörös függöny. Várunk. Majd hátulról a nézők mögül előkúszik a
göcsörtös (izmos teste esetlen mozgása miatt inkább ezt a fajta
érzetet kelti), kiöregedett, megcsúnyult, szinte ijesztő külsejű
ex-díva: Lili Handel. A magas sarkú cipőjében bizonytalanul lépkedő,
feminin hangon áriázó androgün lény egy rozsdásodó gépezetre emlékeztet:
úgy érzem, bármelyik pillanatban összeomolhat, és ezt valahogy
ő is érzi. De nem hajlandó tudomásul venni: kétségbeesetten küzd
azért, hogy elhitesse velünk, nem áldozott le még a primadonna
csillaga. Vesszőfutás következik: harc az idővel, magányos évődés,
mintha a díva magányában egykori dicsőségét idézné folyton, s
tükre előtt pózolva próbálná bizonyítani magának, hogy még mindig
ünnepelt "sztár". Most mi, nézők vagyunk a tükör. Fotelében
ülve, pajzán, giccses pózokba merevedve beszél hozzánk, azaz általunk
tükrözött képéhez.
A vesszőfutást s tulajdonképpen az egész előadást azonban az egyik
legfontosabb emberi képességgel teszi zseniálissá: ez a humor,
pontosabban az irónia, még pontosabban pedig az önirónia képessége.
Így tudja egy, a színháznak teljesen (véresen) elkötelezett ember
fenntartani magát, állva maradni a már szorít, cipőben, a már
tönkrement lábakon, azaz így tud még ma is tükörbe (ránk) nézni
akkor, mikor már letűnt a fénykora.
Lili Handel bizonyítani akar: sorban felvonultatja egykori szólószámait
(az énekes, a táncos, a zenész). Az első attrakció a koncert:
kétségbeesetten próbálja a régi melódiákat leporolni, de inkább
csak port köhög helyettük: valahogy ez már nem az a fület gyönyörködtető,
mindent betöltő hang. Egy ideig még erőlködik, aztán feladja,
és visszaül a tükör elé a maga lemeztelenített módján (tűsarkúját
mindössze egy test színű, fityegő gyöngysorokkal díszített tangával
egészítette ki). Pózol nekünk egyet-kettőt gyorsan, dicséri önmagát,
majd mindezen felbuzdulva megkíséreli a következő számot: előveszi
a fehér szalagot, és próbál bennünket, vagyis inkább önmagát elkápráztatni
tehetségével. Folyamatosan kommentálja az eseményeket: rajongó,
tapsoló közönség híján igyekszik önmaga felhívni különleges showjára
a figyelmet. Hihetetlen humorérzékkel játszik velünk: szinte fenyeget
minket, hogy ha nem értékeljük eléggé, bizony unalmasan is tudja
tekerni a szalagot. (Be is bizonyítja)
Álsértődött díva, ki akarja belőlünk csikarni az ünneplést. A
monoton, az unalmassá válás határát feszegető ismétlődések fontos
pillérei a darabnak: azon túl, hogy egy megakadt lemezjátszót,
egy megfáradt ex-dívát mutatnak, próbára is teszik türelmünket.
A színész-rendező kísérletezik rajtunk, nézőkön, de végig őszintén,
nyílt lapokkal teszi ezt. Ettől válik közvetlenné, improvizatív
jellegűvé, valamint abszurddá, és rendkívül humorossá az előadás.
Mert bármilyen kétségbeesés, szánalmas küzdés is van a Dimcsev
által alakított figura sorsában, mégis felülemelkedik mindenen,
és arcunkba vágja hétköznapi játékainak maszlagát. Mi meg először
bevesszük, aztán, ha minden jól megy, együtt nevetünk az alkotóval.
És ha már így tisztázódtak a játékszabályok, egyre jobban belemerülünk
és részt is veszünk a további játékban. Olyannyira, hogy még Lili
vérére is akad licitáló néző. Hétszáz forintért el is kel. Talán
kevés, de nagy az öröm a színpadon (vagy gúny?). Igen, e kettősség
is nagy: az előadás azt a kérdést is felébreszti bennem, vajon
mitől színház a színház, meddig mehet el az előadó, hol vannak
a határok, ha egyáltalán vannak, és bizony ebben is látok jócskán
iróniát. Kérdés, hogy a - vérét árverésre bocsátó díva - jelenetben
arcul csapásról, vagy inkább alázatról van-e szó. De az is lehet,
hogy mindkettőtől, hiszen épp ez a feszültség a kulcsa a darabnak:
a keserűség keveredik folyamatosan a felszínes pózokkal, show-elemekkel,
és ez okozza a már említett "határ-érzést". És sokáig
valóban nem tudtam, a feszült állapotom melyik irányba billen.
Végül eldőlt, hogy vele nevetek.
Domonkos ÁgnesA cikk eredeti környezetében a
Táncélet.hu-n