A leginkább fizikai performansznak nevezhető előadás elviselhetetlenül testi, gyilkosan groteszk és igaz.

A "Vér, költészet és zene a fehér kokott budoárjából" alcímű előadás arról szól, hogy milyen az, amikor egy valaha sikeres (sztár) transzvesztita visszafelé hallucinál, és mégis látja a jövőt. A kiindulópont a test mint fizikai és esztétikai értelemben vett fogyasztási cikk, és döbbenetes, hogy ez még mindig mennyire meglepő lehet. A díszlet csupán egy nagy plüssfotel, plusz egy függöny, amit halvány fény világít meg. Felhangzik a színész éteri éneke, aztán betipeg egy állítólagos fiatalember mint hetvenéves Lili, magas sarkú cipőben, egy ékszernek álcázott kínzóeszközzel a fején, valahonnan hazajött épp, és a foteljében ülve a teste segítségével kezdi felidézni a bő emlékeit. Csak néha motyog egy kicsit, szürreál-angolul. Van, aki nevet, van, aki bénultan ül, nyilván annak megfelelően, ahogy ezek a történetek találkoznak a közönség történeteivel. A végén, mint a hetvenes évek végének nagy performerei, Dimcsev orvosi pontossággal vért vesz magától, és a vérével töltött üvegcsét a nézők döbbenetére elárverezi. Valaki, aki hamarabb ocsúdott, meg is veszi, aztán a vér mindenféle, modern metaforákkal is megnyomott súlya ott marad velünk.