emrég részt vettél egy projektben, amelyben a szereped jóval túlmutat a színészmesterségen. A békési dinnyetermelő térség (Nagykamarás, Medgyesegyháza) lakosaival hoztatok létre egy kollaboratív színházi előadást, amit a szegedi THEALTER fesztivál keretében mutattatok be. Mesélnél erről?

Nagyon szerettem ezt a projektet. Antje Schiffers német képzőművésszel, Erdődi Katalin osztrák és magyar vonalon is dolgozó kurátorral és Kőrösi Máté dokumentumfilmessel csináltuk közösen. Nagyon felszabadító volt az a kollaboratív munkamódszer, ahogy kiegészítettük egymást, más-más területről érkezve, mégis teljesen demokratikus működésben. És persze a helyiek hozzájárulása ugyanolyan erős tényező volt. Ez Magyarország peremvidéke, földművelők, dinnyetermesztők, idénymunkások voltak a szereplőink és alkotótársaink, és egy olyan falu, ami éppen kihalóban van, hiszen a fiatalok nem érzik a lehetőséget az ottmaradásban. A projekt utolsó szakaszában tartottunk egy falugyűlés-szerű beszélgetést, ahol többek között felmerült a kérdés, kit mi tenne boldoggá, mire vágyna, hogy jobban érezze ott magát. Volt ott egy kisfiú, talán 9-10 éves lehetett, anyukája és nagymamája is közmunkásként dolgozik a faluban. Elkérte a mikrofont, és azt mondta, hogy neki önbizalomra lenne szüksége. Gyönyörűen megfogalmazta az egésznek a lényegét. Ezeknek a közösségeknek már az is kihívás, hogy elhiggyék, hogy egyáltalán fontos az bárkinek, hogy ők magukról beszéljenek. Nincsenek hozzászokva a rájuk irányuló figyelemhez.