tánc

A szegedi közönség is számtalanszor megbizonyosodhatott már róla, hogy „Fehér Ferencet méltán emlegetik a „hazai kortárs táncszcéna egyik legkelendőbb exportcikkeként”, elképesztő, amit a testével művel, egyszerre hideglelős és vicces, provokatív és sokkoló látvány. Garantáltan agyoncsap minden beidegződést, miközben rögeszmésen az emberi természet megoldhatatlan kérdéseivel szembesít.” Itt egy újabb alkalom, hogy a kivételes táncművéssszel utazzunk!

A biológiában imágó a neve a rovarok utolsó fejlődési fázisának.
A bábból való kibújás utáni szakasz: a teljes átalakulás.
Megszületni…
Megküzdeni…
Emberré válni?

Fehér Ferenc Lábán Rudolf- és Hevesi Sándor-díjas táncos-koreográfus, akinek számos munkáját elhoztuk már Szegedre: láthattátok őt a Wert király, a STiX 66, a MORGAN és FREEMAN című szólókban, a Tao te és a The Station című duókban, a sepsiszentgyörgyi M Studio Lift – boys will be boys és a Maladype Színház Metropolisz című táncszínházi előadását pedig ő koreografálta.
Az IMÁGÓ 2017-ben Alkotói és Előadói Különdíjat kapott A Tánc Fesztiválján Veszprémben.

„Az imágó a biológiában „teljesen kifejlődött, nemzőképes szárnyas rovar”. Ugyanakkor Fehér Ferenc interpretációjában ennél sokkal szélesebb asszociációs körben mozog a produkció. Az organikus és mechanikus, csetlő-botló, idétlen, animális mozdulatok összekapcsolásával valami félelmetes konstrukció születik meg a szemünk előtt: a „fejetlen” embergép? De lehet, hogy inkább örökösen bomló és örökösen épülő animális rendről kellene beszélnünk, amely egyben angyali és démoni, nyomorult és isteni is. Mint valami infantilis démon, kikel a bábból, megfeszíti az izmait, délcegen körbejár és harcra kész. Az izmok táncát látjuk, nem megjelenít és érzékeltet, hanem konkrétan pillanatonként összeomlik és felépül szó szerint. Szabadon használja a pantomimtechnikát, de a néma film ikonográfiáját is. Charlie Chaplin is eszembe jut róla, ahogy fekete kalapjában, sétapálcával a kezében, esetlenül próbálja összerakni a testét, harmonizálni a mozdulatait. De a Párizsban híressé vált szerb festő, Vladimir Velickovic fej nélkül futó atlétáit is felidézik bennem a jelenetek, amikor nekivetkőzve, iszonyatos erőfeszítéssel mozgósítja energiáit a táncos, hogy végtére is megszülessen, összeálljon a teste, hogy létrehozza magát. A kezdet (és egyben a vég) metafizikai élménye. Annyi bizonyos, hogy a mű képi és jelentésbeli fundamentuma valamiféle örökkön-örökké ismétlődő kozmikus folyamatokba illeszkedik, ezt a hangsúlyosan repetitív, vontatott ütemű zene is aláhúzza.”
Bartuc Gabriella: Human error, SÉD folyóirat


Támogatók: Emberi Erőforrások Minisztériuma, Nemzeti Kulturális Alap, Műhely Alapítvány, Katlan Csoport

https://ferencfeher.ewk.hu

14 éven felülieknek!