Jászai Mari, az 1850-1926 között élt őstehetség és a korszak közkedvelt művésznője, a világirodalom több mint 300 szereplőjét eljátszotta, igazi drámai színésznő volt. Jászai Mari, azaz Krippel Mária Anna már tíz évesen pesztonkaként dolgozott, szolgáló volt Bécsben és Budapesten, majd markotányosnő a königgrätzi csatában. Tizenhat éves, amikor Hubay Gusztáv társulata után szökik Székesfehérvárra, 1867-ben már Budán játszott, 1872-ben lett tagja a budapesti Nemzeti Színháznak, melyhez haláláig hűséges maradt.
„Nem csak Jászai Mari naplóját használtuk fel, sok mindent, Pécsi Blanka írásait, leveleit, Csathó Kálmán két könyvét. Nagyon sok segítséget kaptam az Országos Széchenyi Könyvtárban, ahol leveleket, dokumentumokat gyűjtöttem. Amikor három éve belekezdtem, éreztem, sok vonatkozásban hasonlóan vélekedem az életről. Alaposan, mélyen foglalkozott a szerepeivel. Biztos rajta kívül is voltak más nagy színészek abban a korban, mégis rá emlékezünk leginkább, ő maradt fent, az igényessége miatt. Folyton adott magának valamilyen feladatot, elsősorban a színészetben, a szerepekben, de azon túl is. Nyelveket tanult meg, az ötvenes éveiben kezdett el zongorázni. Mindig hajtotta valami. Azért választottuk az előadás címének a Kripli Marit, mert gyerekkorában így nevezte a kis Krippel Marit a többi gyerek. Ez egyben utalás arra is, mennyi fájdalom húzódik a nagy művész dicsősége mögött." (Lázár Kati)
„Megnéztem Katit egy előadásban, kapott valakitől egy csokor óriási kardvirágot, segítettem neki az autóig, kérdezgettem, min dolgozik, miket tervez. Mielőtt beszállt, sóhajtott egy hatalmasat. - Megcsinálom a Jászait. Muszáj. Jó ötletnek tűnt, hogy beszállok. Nekiestem a Jászai-összesnek, napló, emlékezések, levelek, aztán az életrajzok, „Így élt…”, stb. Találtam valami korabeli hatásvadász ponyvaregényt is a nagy szerelemről, végül megszereztem Plesch önéletírását is angolul – csak ez izgatott, ez a szerelem, vajon ki ez a „Hansele”, nekem Jászai élete erről szólt, úgy tűnt, ezzel teljesedett be… Beleszerettem Plesch Jánosba. Kati dühös lett: „Az egy piti csaló, egy senki gazember, végig kihasználta, hát hazudott, csak a nemesség kellett neki, Jászainak csak egy végső csalódás volt, egy fájdalommal több!” Én a végsőkig védtem Jánost, ha hazudott is, nélküle sosem lett volna ez az asszony önmaga, addig két méterrel volt magán kívül végig, és ott a szerelmeslevél, hát ő maga írja le a legpontosabban, hogy megérte, minden megérte… „Ugyan már! Az egy nyálas, hömpölygő giccs! Nem igaz! Nyilván ez egy mantrázás a terápiában, valami meditáció szövege, semmi más!” Sokat beszélgettünk, közben összeraktam én is egy verziót, Kati elvetette, nekiesett újra az eredetinek, szétszedte, összeraktuk megint, akkor már egyedül is tudott e-mailben csatolni, átküldte a „hiteles” verziót, kipucoltam, kinyomtattuk, de nem volt elégedett. - Kati, csak hogy tudjak igazodni valamihez: mi a te mondanivalód ezzel az anyaggal? - Hát a fájdalom! … Hogy ez nem én vagyok! … Hogy én nem vagyok! … Hogy ami én vagyok, azt nem merem, mert gyáva, gyáva, gyáva, nyomorult az ember! Ültem, bámultak a cicák. Rendben. Értem. Pár hét csönd. Aztán izgatottan hívott: „Újrakezdtem az egészet. Elölről. A szerelmi kínlódás a keret, abba szövöm bele a többit. Nagyon jól haladok, ez lesz a jó! Nemsokára átküldöm!” Átküldte, elolvastam. Elengedtem. Innentől csak a korrektúrához volt merszem, a többi már az övék volt.” (Gyalog Eszter)
Galéria