MALA INVENTURÁ – Prága, 2016. 02. 25-28.
BESZÁMOLÓ

Köszönet a Cseh Centrumnak a támogatásért!




Egy

Ha kérdeznének, biztos vagyok benne, hogy először ezt mondanám: az erdőket, a patakokat, hegy-és domboldalakat, a kiskerteket, a faházakat, a sufnikat, medencéket, parcellákat, ösvényeket, a sziklákat, a völgyet, a benne, velünk futó vonattal. Ezt, ennyit láttam Prágában.

Kettő

Ha kérdeznének, mi köze mindennek azokhoz az előadásokhoz, amelyeket Prágában láttam, biztosan ezt mondanám. Sok. Sőt, minden. De nem úgy általában, ahogy a konyhafilozófusok értik – minden mindennel összefügg –, mert itt csak néhány sűrűbb fonású háló, szövet és vonal feszül egyik helytől a másikig, és én éppen ezeket a vonalakat láttam felfényleni és megelevenedni, ahogy a szamarak a szénába fúrják a fejüket a vízmosás fölött, egy szabadtéri akolban, úgy fúrtuk fejünket az előadások tápláló televényébe. A csalódás is elverte az éhemet és a kudarc is megetetett, mégis inkább jólesett a kínálat. Keményebb kaják, kontúr nélküli kínálat, túlpancsolt bólé, desszertnek száraz tanulság.

Három

Ahogy a vityillók, tanyák, telkek, úgy építkeztek a tesz-vesz előadások, a munkálatokból előállított színpadi akciók, fizikai és kémiai reakcióidőkre ráírt dramaturgiák, a cselekvések idejére felfüggesztett színjáték. Amíg a faház tulajdonosa kimetszi a természetből a neki járó, zsebkendőnyi civilizációt, úgy a tenni igyekvő performer éppen a természetet szólítja be a színházterembe. Alkimista színház ez, s mint ilyen, hagyomány lehet.(1) A fény, a kaleidoszkóp, a laterna magica, egyáltalán, magának a mágikus kísérletet követő áhítatnak a hagyományából táplálkozó elhivatottság. A természettel viszont nem lehet viccelni. A színház közege különbözik ugyan a falvakat és kisvárosokat övező, a patakok szélesebbik partján létrehozott telepektől, de csak annyiban, amennyiben az előadás ünnep, térből és időből kiénekelt hang, kitüntetett pillanat. De ez a különbség elhanyagolható, hiszen a hétvégi ház is a restaurációt, kikapcsolódást, aktív pihenést, kibillenést, kilengést, együttlétet, a privát és a kollektív bonyolult masinériáját mimetizálja, szertartásaiban nagyon is emlékeztet egy színházi előadás történéseinek és befogadásának rituáléihoz.(2) Nem akarom a hasonlatba fullasztani az előadások által kiváltott élményeimet, csak mondom. Legalább annyi volt a színpadon a szervezés, cselekvés, munkafázis, beállítás, korrekció, az akció indítása, kivárása, lereagálása, mint amennyit egy saját kert, kulipintyó gatyába rázása igényel. Megművelés, fizikai beavatkozás, vetés, aratás.

Négy

Ami a groteszket, a humort, a színházi színházat illeti, az néha összesűrűsödött a nagy, csinálói igyekezetben és tényleg robbant, máskor meg besült, kifulladt, üresen puffant a padlón.(3) A közönség azonban koncentrált, értékelt, és nevetni akart. Néha röpködött a feje körül az unalom legyecskéje, de aztán megszólalt egy trombita, elkészült a zöldszósz, felgyulladt a varázségő, elindult a film, rákezdte a harmónium, ránk tört egy vad kalóz. A frász mindig váratlanul érkezik. Az előadásokban a felfokozott munkatempó, tettvágy sokszor csak arra szolgált, hogy az érzelmesebbre hangolt vagy komikusra faragott jeleneteket elrejtse, álcázza, hogy azok – a megszokottnak tekinthető elemek, haragos dialógus, szerelmi duett – ne a saját medréből, hanem idegen testek és természet teréből bukkanjanak elő. Váratlanul, ingerlően, vagy egy elmúlt világ – barokk, reneszánsz, biedermeier - letűnt árnyékaként, de nagyon is húsvér karakterekben lábra kapva.

Öt

Ennyi tevékenység közepette a színészi munka nem mindig elég kevés, vagy elég sok. Erősítőket és fényt állítgatni, kamerát belőni, potmétert tekerni, építeni és rombolni – sokszor csupán néhány másodpercnyi hatás kedvéért – nem mindig használ a dramaturgiai, szerkesztő-rendezői szem számára elegendő információval. Már arra nézvést, hogy mi is a teendő. Ahol a munka, ott elegendő volna a munkával járó koncentráció, nem fér meg mellette, benne a játék. Hamis lesz, vagy kevés a színészi erő, hogy két ilyen ellentétes hardver összehangolódjék. Ahol pedig a játék túlzásai szükségesek, nos, ott bizony sokszor a túlzott erőfeszítésbe feszül a játékos. Nem trafálja el a technikusi, lebonyolítói mutatványosság mellett azt a mímes mértéket, amivel a színjáték egyszerre bevilágítaná az esztétikai mezőt is a színpad padlóján kívül. Nem nagyok ezek a bajok, de nehéz nézőként eldönteni, hogy a képességek kevesebbek, vagy mégis kellett volna egy erős kéz, ami fúr, farag, reszel és esztergál egy feszesebb, tágasabb, szellősebb játékot. Nem elég izgalmasak a színpadon lévő emberek? De melyik minőségükben? Mint emberek? Mint színészek? Honnan tudhatnám, „mint emberek” nem ismerem őket, mint színészek meg egyszer láttam őket, csak ebből az egyből írhatok egyáltalán. Persze nem rossz ez, afféle sokkterápia. Három este, hét előadás. Bumm, a fejbe!(4)

Hat

Hét előadás, három este. Három alkimista, és négy tánc.
Az ám, a táncot még nem is mondtam, hiszen az nem illik a kinematografikus, megkettőzött-háromszorozott vetített képekkel dolgozó, a helyben előállított hatások ismétléseit, sokszorozódásait, tükröződéseit közvetítő előadásokba. Amit a cseh buherálás, szabadság, dinamika, groteszk, bumfordiság, macera, pirotechnika, mániákusság, ravaszság, lamentálás, melankólia, bohóckodás és a megengedő megváltatlanság hagyományának számlájára írtam. Pulcinella köhög, de a gyógyszert inkább további kísérletek kedvéért egy patikáriusra bízza. Az fogja magát és kalóznak áll, bajuszt növeszt és sittet pakoltat két szolgálóleánnyal, valamint posztmodern dallamokat heggeszt. Közben egy lovag páncélján lobognak a szalagok, kidagad a knédli a fazékból, a szerelmesek pedig egymáséi lesznek, míg a szíveiket egy öblös palackba pakolják. Persze. Fúj a szél. Kisüt a nap. Esik. Elolvadt a hó. Hullnak a levelek. Rügyfakadás.
És a tánc? Azzal is működik a természetben otthont kereső ember hasonlata? Ha működne, már mondtam volna. De a tánc nem a valóság absztrakciója, hanem az esszencia kiterjesztése a valóságra. Míg az alkimista színház az arannyal kecsegtet, de csak ólmot, műgyantát, füstöt és tüzet tud fölmutatni momentán, a tánc drogot csempész, futárkodik, kábít, üzletel.

Hét

Ideje megpihenni. A beszámolás vasárnap készül, elég volt. Ja, igen. A tánc. Bocsánat. Ezt külön kellene.
A két fickó. Istenem!(5) Persze, Beckett a padlón, a cipőjük nem ócska, de csak arra való, hogy a félig szívott cigaretták a talpukon végezzék. Az elnyomás ára néhány hamufolt a porhüvely állábán. Jót játszanak ezek a fiúk, aligha elégednek meg annyival, hogy fizikailag levezénylik a történetüket, s csupán annyit kiálthatnánk föl: produkcióóó! Valamit tudnak a férfilélek képlékeny, szinte női attribútumáról, olyat, ami eredetileg persze közös volt, de kettőbe lett vágva, mint ez a két figura is. Bár ők legalább a színpadon egységbe forrhatnak, mint hajdan a nagy Szovjet szabad köztársaságai. Igen, ebben az előadásban a hétköznapi szocializmus heroikus pillanatai is fölelevenednek. Nem, nincs történet onnan, csak gesztusok. Nincs nosztalgia, csak a cigi, meg a pia, meg a proli, ahogy lárpurlárkodik rendesen. Nem, világért sem hiszem, hogy egy általam asszociált Godot és szerzője többet tudott volna a két szembenálló világrend feszkójáról, mint sokan a vasfüggönyön innen, csak mulatok magamban egy kicsit. Hogy talán a Kisvakond is így készült randira, mint ezek az alakok itt az orrunk előtt, ahogy a sporttasiból meg a Billás műanyagból piperészkednek az orrunk előtt. Ártatlan cucc, nekem mégis a bordáim közé fúródott kötőtű jut eszembe, pedig még nem is volt hozzá szerencsém.

Nyolc

A második napon egy elhibázottnak tetsző, grandiózus táncmű él vissza – elsősorban a táncosok végtelen energiájával.(6) Gyötrődnek a kifutókon, csak jönnek és jönnek felénk, nekünk pedig tudnunk kellene, hogy kik ők. De mi csak azt tudjuk, hogy a gyötrelmük hosszabb a kelleténél – nem az előadás hosszáról van szó, hanem arról a processzusról, ahogy a koreográfus-rendező jelentésbe kényszeríti őket. Minél többet ad a fizikai jelenlét megsokszorozására, annál többet vesz el a táncosok karakteréből. Az ismétlések nyomán nem nő a szabadságuk, inkább összeroppantja őket a kényszer. Van fal, hát a falat verik. Van fény, hát használja őket a fény. Van zene, van mozdulat is. Sokkal több van mindenből, mint kellene – nincs olyan, hogy kellene, de van az, hogy a kevesebb több, és ennél is tovább mehetek, van, amikor a több még több, de meg sem próbál kevesebb lenni, pedig az végre kibillentene engem is. Már rég tele a pohár, és senki nincs, aki fölhajtaná. Tőlem méreg is lehet, tüzesvíz, Kofola, vagy életelixír. De az, hogy továbbra is mindenki tölt még bele, mintha én, a néző képtelen volnék megítélni a dolgok mértékét, az fáj. Akkor érdekes-e a kényszeres, ha kényszerei mozgatják, vagy akkor, ha nyugalma mögött én is megérzem, ami engem fenyeget. Hogy a dolgok ránk dőlését csak a szüntelen ima, a cselekvések véges számú ismétlése akadályozhatja meg. Ez az előadás magára vette a világ nyűgeit. De úgy tett, mintha azok a bűnök volnának. Én pedig azt olvasnám egy színes-szagos katalógusban, ahol egyébként a kortárs tánc legújabb cuccaiból válogathatok, hogy nincs megváltás.

Kilenc, tíz, stb.

Ahogy viszont tánc lett a második este harmadik előadásán, az ütött.(7) Sokat, és sokszor kapaszkodtak össze a négyek, a Négyek, akik négyből lett egyként szorították és szaggatták egymást, saját energiájukat, dinamikájukat – a szarvaikat – próbálgatva. Nem volt ez ártatlan játék, a balettmester szabadságra ment, de itt hagyta a próbaterem kulcsát típusú akció. Az össze-szét hullámok tétje is eltolódott idővel, az egyedi, az egyedüli akart világra jönni, aztán inkább rendre egyedül maradt valaki. Kapott segítséget, az igaz. A színház egyik alapvető illúziója, hogy képes elhitetni, közel a segítség. Persze minket nem lehet átverni. Akkor vagyunk a legtávolabb a megváltástól, amikor az ajtónkon kopogtat a jóakarónk. Már éppen berendezkedtem valami izmos drámára, amikor az előítéletemben jól hasra vágódtam. A Négyek ugyanis megtanultak valami nagyon fontosat. Igen, az orrunk előtt, úgy hat-nyolc percre a vég előtt. Hogy van a tánc és van annak a szabadsága, ami ragadós. Ami feloldja ezt az egymáshoz-egymástól ragaszkodást. Tapaszkodást. Rángatózást. Hogy a táncos nem báb. A koreográfus nem marionettel. Mozog, lélegzik, levegőz, beleáll, odateszi. No, szép!
S végül az utolsó napra jött három nő, és nem is mondom el.(8) Van mondanivaló, és aktuál. Kit érdekel? Van provokáció, nézőbevonás – igen, a végén nagy lapokra kell írni arról, micsoda, kicsoda a nő, tessék rettegni, mert az írott kartonokat aztán felmutatják, brühühü! Vannak ezek, de kit érdekel. Jó, a nézőket nyilván. Ám én nem tudom magam kivonni a nők hatásából. Bűvköréből. Jó az előadás? Biztos, ha csúszkál is, ha ügyetlen is egy-két dramaturgiailag fontos ponton, mint átöltözés, szólódráma. Mintha ezeken a pontokon nem bízna az előadás önmagában. De kit érdekel. Mert ezek a valóságos nők tényleg ott vannak. A színpadon, igen. De ez nem mindig elég. Ott vannak, ahol és amiben. Tűrik a hibát. Nők. Bejön egy technikus srác és korrigálni akar. De nem tud becsavarni egy égőt az állólámpába. Tűrik. Egy ideig. Aztán inkább kidobják a lámpát. Egy másik férfi kiszalad az előadásról, amikor visszatér, épp beletáncolnak a visszatérésébe. Ettől úgy megugrik, mint egy bakkecske. Bravó! Hosszú a végjáték? Kit érdekel, egy túlbuzgó férfi ráun a tapsra, és kilép a nézők közül, de olyat botlik, hogy majdnem elvágódik a táncszőnyegen. A nők? Megadóan tűrik. Persze, hiszen most hozták a tudomásunkra, hetvenöt percben, hogy nem. Nem ám! Egy percig sem tűrnek tovább, ha nem vagyunk hajlandók felfogni végre. Hogy ők ők. Egyszeri, megismételhetetlen, csodálatos nők!
Remélem, Szegeden is így, ennyire pompásan sikerül!

Balog József
Prága-Budapest, vonaton
2016. február 28.


(1) WAROT IDEAL: PIRÁT A LÉKÁRNÍK/THE PIRATE AND THE APOTHECARY

(2) HANDA GOTE RESERCH & DEVELOPMENT: MUTUS LIBER

(3) RYBA RVOUCÍ: PRÁCE/WORK

(4) Ez mindhárom eddig tárgyalt előadás vonatkozásában igaz. Nem szálazom őket külön-külön, marad az alkimista igyekezet, siker és balsiker, összességében azért valóságos élvezeti többletekkel! Sőt, a HAT elnevezésű szekvenciában is az ALKIMISTÁK kötik le a figyelmemet. Szinte. Legyen végre tánc!

(5) (PLAY) BOYZ / MAREK ZELINKA & MARTIN TALAGA: SYNOVIAL

(6) SPITFIRE COMPANY: SNIPER’S LAKE

(7) ME-SA / BOD.Y / RENAN MARTINS: LET ME DIE IN MY FOOTSTEPS

(8) Csak a címét: PETRA TEJNOROVÁ A KOL.: UHOZENÉ KVETINOU / HIT BY A FLOWER