„ (…) Mindez persze annak a következménye, hogy a színház és a színházi szakma jelenleg nem rendelkezik társadalmi legitimációval, így szakmai érdekérvényesítése sem lehet(ett) sikeres. Mindez pedig azért következhetett be, mert a színházi szakma elmulasztotta a Kádár-rendszernek a kapcsolati tőkén és a személyes kijáráson alapuló működésének a felszámolását. Nem biztosította, pedig a törvények létrehozásakor talán lett volna rá lehetősége, hogy érdekérvényesítése ne a politikával összefonódva, ne különböző személyes és politikai alkuk következményeképpen, hanem törvényes keretek között, transzparens módon, a különböző színházi területek közötti átjárást biztosítva és támogatva, nyilvános pályázatokon keresztül, szakmai értékkritériumok alapján történjen.

Mindezek mellett a színházi szakma azt is elmulasztotta, hogy megszüntesse a szekértáborokat, integrálja a különböző színházi stílusokat, a különböző műfajokat, a függetleneket, a vidéket, a leszakadókat és a hátrányos helyzetűeket, s ezáltal egységes színházkultúrát alakítson ki. Olyan színházkultúrát, amelynek egyenrangú szereplői lehetnek a magyarországi és a határon túli színházak, attól függetlenül, hogy pincében, padláson vagy éppen kőszínházban játszanak; elsősorban szöveget, vagy testeket és mozgást, vagy éppen vizuális eszközöket használnak; állami/önkormányzati támogatással vagy éppen anélkül. Egy magára valamit is adó színházkultúra felvállalta volna a folyamatos nemzetközi megmérettetés lehetőségét és kihívását is. Mi több, az egészségesen működő színházkultúrának szerves részét képezné a reflexió, azaz a szakmai módszertannal rendelkező kritika; illetve a hagyomány ismerete, azaz a kortárs elméleti iskolák által megtermékenyített színháztörténet is. (…)”

A cikk teljes terjedelmében a revizoronline.hu-n olvasható.