2009 őszén három külföldi színházi fesztiválra látogattunk el, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhetően. Beszámolónk a potsdami Unidram fesztiválról:

UNIDRAM - 16. Nemzetközi Színházi Fesztivál
2009. október 30.-november 7. Potsdam
www.unidram.de


1994-ben, egy kezdő fesztiválon lehettem ott Potsdamban, magam is szinte kezdő fesztiválszervezőként (Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója – THEALTER International 1991-), bár az akkori út apropója egy színházi föllépés volt. A fesztivál – akkor – egy német egyetemi diákok által megálmodott, Kelet-Európát is fölkaroló kezdeményezés volt, amelynek lelkesedése és ügyetlenkedő bája együtt biztosította a jó hangulatot.
Tizenöt évvel később egy felnőtt, professzionális fesztivált találtunk, melynek irodáiban ott vannak az egykori magyar fellépők kinagyított, bekeretezett fényképei, Artus, Hólyagcirkusz, Frenák Pál Társulat, de az idén inkább bábosok, spanyol mímesek, francia pantomimesek és maguk épített zeneszerszámokkal mókázó-filozófáló-muzsikáló zenészek fellépése fémjelezte az Unidram estéit.
Egykor tornatermek, régi épületek nagyobb termei biztosították a helyszínt, ám mára egy tó melletti volt kaszárnyaépületek átépítése során nyert színházteremmel és irodákkal is büszkélkedhet a fesztivál, amely az évi programján kívül előadások létrehozását és befogadását menedzseli az ún. T-WERK épületében. A multifunkciós épületegyüttes, valamint a Fluxus Múzeum éppúgy helyszínül szolgált, mint a koncert- és szórakoztatóterek, így a fesztivál kényelmesen szolgálta ki a napi 3-4 előadást és a Berlinből és Potsdamból is érkező nézőket. Az előadásokon telt házak voltak, 50-től 160-180 férőhelyig terjedt a termek befogadóképessége.

A fesztivál nem tematikus, kínálata változatos, bár dominálnak a szólók és a duók – ezek nyilván a gazdasági megfontolások okán is -, mégis kiolvasható egy finom tendencia-lehetőség, amennyiben inkább filozofikus, költői, absztrakt és egyetemes, valamint az emberi egzisztenciára kérdező előadások szerepeltek a válogatásban. Erős társadalmi vagy ideologikus töltet talán csak egy német társulat (MS Schrittmacher (Berlin)) táncelőadásán, valamint egy belga társulat (Agora) Hamlet adaptációjában volt tetten érhető. Szinte minden előadásban föltűnt egy balerina magányos, törékeny alakja, akárha egy hajdani rend, szépség és művészi báj megtestesítője – emléke? – volna. A szervezők szerint ez persze csupán a véletlen műve volt, ám a fényből, árnyakból, kis papírmasékból színre padödőző táncosok afféle titkos kis cáfolatként táncolták szomorú táncukat.



Fény és árnyék, bábok és mechanika, képek a homokból és plexiből – a Muta Imago (Olaszország) Lev című előadásában, ebben az érzékeny, szomorú sci-fiben – a filmek, vetítők, nagyítók, videók, installációk nyugtalanító, mégis ötletesen vicces vizuális világa – Vincent de Rooij: Track (Amsterdam) – azt sugallták, hogy a színház az önmagát építő és működtető mechanizmusok műhelyévé is változtatható. A CaboSanRoque (Barcelona) Mashine Washed Music című koncertje a preparált mosógépdobokkal viszont a muzsikusok virtuozitását, verbális poénjait éppúgy kiemelte, mint az eredeti kompozíciók fergetegesen görgő-pörgő habzását.



Jomi Oligor (Navarra) 80 perces „rögtönzése”, a szépen felépített, rengeteg trükköt bemutató sátoros cirkuszában – Hnos. Oligor (Oligor-testvérek) nevű formációjukban és a Virginia hányattatásai című előadásukon – maga volt az üdítően régimódi varázslat. A néző gyerek, a színész majdnem szomorú bohóc, de azért remek léggitáros is. A történet, a mese pedig a szemünk és a fülünk előtt születik, minden mesék őse és leszármazottjaként, nézői – gyermek! – kontroll alatt, a fantáziánkra bízva boldog véget és még három napot.



A hagyományos színházi jelenlét, a test apoteózisa, az erős mimézis és a monotikus ismételhetőség példája volt a francia Claire Heggen produkciója. Nyelve a hatvanas-hetvenes évek elhivatottjainak színház prózáját idézi, amely heroikus pózaival tüntet mind a társadalmi, mind a színházi konvenciók ellen, úgy, hogy a játszó személyre bíz minden felelősséget.

Az olasz Gruppo Nanou minimalista szépelgése – Motel - First Room című munkájuk, amely csak egy részlete egy hosszabb előadásnak a színházi esztétizálás és a szépségben való feloldódás kísérlete - a férfi és a nő története mindent fölszívhat, amit a nézőtéren gondolunk, vagy átélünk, ám éppúgy üresen is hagyhat, ha nem vagyunk éppen erre a formára és tempóra hangolva. Képek vannak színészek és darab helyett, nézhető, ám felejthető momentumokkal.

Az Agora Wanted Hamlet című produkciója monumentális kudarc, ám nagyon is tanulságos előadás. Az egyik legizgalmasabb és ellenszenvesebb produkció, látszik és érződik, hogy a direktor Marcel Cremer semmit nem bíz a véletlenre, színháza egyszerre terápia és pedagógia. Nagy ívű gondolati tett és koncepciózus formabontás, nagyjából a Hamlet néhány momentuma mentén. Amit Shakespeare bőven kibír, azt mi már nehezebben, hogy a hét színész nem csupán a darab saját számait énekli el, de olyan pop és rock ikonokat is megidéznek, mint a Bang-bang vagy a Beatles. Ugyanakkor nem tagadható, hogy a színház akcionista-agitatív funkciója volna itt feltámasztva, mondanivalóval, mely eszmei, és a színház megváltó erejében való hittel párosítva. Az akarat azonban ledöfi Hamletet, mielőtt még színre lépne, pedig heten is játsszák nagy szorgalommal.



A német táncszínház – MS Schrittmacher Berlin: Wahllos reoladed – bemutatót hozott az Unidramra. Előadásuk az oktrojált színház mintapéldája. Halj meg a színpadon és öld meg néződet is. Ordíts, fuss, köpj, vetkőzz, öltözz, fenyegess, agresszíven támadj, sértődötten vonulj vissza, ülj ki körödből a székekre és nézd meg rettegő publikumod és az apokaliptikus vég előtt, még szívd föl magad egyszer. Brutális energiát olt ki a mondandó egyszerűsége, mely mellőzi a nagyszerűséget, ám kisszerűsége inkább elborzaszt, mint elgondolkodtat. Az ünneplésre készülő közönség fáradtan udvarias és – nem először tűnik ez föl a német közönségtől – a munkát mindenképpen megköszöni tapsával, még egy gyöngébb előadás esetében is.

Majdnem végül a három operista fiatalember zenei paródiája érdemel figyelmet. Úgy hozzák a zenei világirodalom és a lokális német zene „halhatatlanjait” és névtelenjeit, hogy fanyar humoruk még a németül nem értőket is hahotára fakasztja. A zene mindenkié, azoké is, akik viccet, gúnyt és kunsztot csinálnak belőle, miközben briliáns technikájuk – még prózában sem! – bicsaklik. Schindelkilliusdutschke: Cheerliederabend (Berlin).

Az Unidram egy határozott, jól szervezett, nem az egeket ostromló, de érdekes produkciókat felvonultató fesztivál. Átmenetet képez a német precizitás, a keleti improvizatív őserők és a nyugati technikai színház törekvéseit ötvöző befogadói mentalitás között. Vagy inkább közé. Az érződik, hogy Kelet-Európa ma nem a legérdekesebb vagy inspiratívabb tér. A spanyol vonal viszont erős volt a fesztiválon, ahogy a zene által uralt tér is.
A MASZK Egyesület 20. THEALTER fesztiválján a Hnos. Oligor és a CaboSanRoque produkciójával kívánja megismertetni a magyarországi, szegedi közönséget.

Szeged 2010. január 24.

Balog József
MASZK Egyesület, elnök

Fotók: a fellépők saját anyagai.